Az egyházak változó szerepe Magyarországon
VI. Az unitárius egyház a magyar történelemben


Ld. Az unitárius vallás az európai reformáció legradikálisabb ágából, a szentháromság-tagadók (antitrinitáriusok) mozgalmából alakult ki a 16. század második felében. Legkiemelkedőbb személyisége, Dávid Ferenc (1510 k.-1579) püspök, főiskolai rektor - az egyházszervező - megnyerte hitének János Zsigmond (ur. 1556-1571) erdélyi (Transylvánia, Ardeal - ma Románia) fejedelmet. Két országgyűlés is (1568, 1571) törvénybe iktatta a vallási türelmet, amely az unitárius, a református, az evangélikus és a katolikus "bevett" ok mellett kiterjedt az ortodox kereszténységre is.

Az unitárius tanokat 1566-ban kezdte hirdetni Dávid Ferenc. Az első - latín nyelvű - kézikönyvük már két évvel később megjelent. 1570 után tanaik Erdély határain túl is elterjedtek. Kolozsvári (Cluj-Napoca) főiskolájuk, gyulafehérvári (Alba Iulia) - utóbb kolozsvári - nyomdájuk, székelykeresztúri (Cristurul Sacuiesc) kollégiumuk (1793) évszázadok alatt magasan képzett értelmiségiek sorát nevelte fel. (Közöttük a világhírű Bartók Bélát - 1881-1945). Közösségi énekeik a protestáns énekköltészet legjavához tartoznak. Időszakos zaklatások (1638, 1716) ellenére az unitáriusság Erdélyben mindvégig, Magyarországon 1848-tól bevett vallásként működött. A múlt században - ma is fennálló - szilárd kapcsolatot építettek ki az amerikai és angol unitárius egyházakkal. Az unitárius felekezetet mint magyar nemzeti népegyházat az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban, mindkét világháború után és 1956-ban is üldözték. A trianoni béke (1920) után a magyarországi egyház önállósult. A 25-30 ezer hívőt 1971 óta önálló püspökség fogja össze. (A világ egy-másfél millió unitáriusának egynegyede - magyar. Közülük legtöbben Erdélyben, valamint Észak-Amerikában és a nyugati szórványmagyarság körében élnek.)
xxxxx

Az önálló Magyar Királyság bukása (1526-1541) utáni fél évszázad belső viszonyai Európában kivételes lehetőséget biztosítottak a radikális reformáció szentháromság- tagadó mozgalmának, hogy a keleti részkirályságban, majd az abból kialakult új államban, az erdélyi fejedelemségben egyházzá szilárduljanak, a lutheránusokkal és a kálvinistákkal közel azonos mértékben járuljanak hozzá a magyar hitélet, anyanyelv, iskoláztatás és kultúra 16-17. századi "művelődési forradalmá"-hoz, és hitüket - a kontinens más országaihoz képest -évszázadokon át szabadon gyakorolhassák.

Erdély - a középkori magyar állam - délkeleti része - a 10. századtól fogva több nép, hit, nyelv és kultúra együttélésének színtere volt. Kezdetektől változó mértékben külön kormányozták. Területén korán kialakultak külön jogokkal - kiváltságlevelekkel elismert - nép-csoportok. 925-től az Árpád-ház egyik ága kormányozta a területet, s Bizánci rítus szerint térítette kereszténnyé. A latín-keresztény magyar államba Szent István (úr. 997-1038) Erdélyt 1003-ban olvasztotta bele, 1009-ben alapította meg az erdélyi katolikus püspökséget Gyulafehérvárott. Az erdélyi vajdát (tartományi helytartót) 1199-től említenek a források. 1160-tól Rajna-vidéki németek - szászok - költöztek Dél-Erdélybe és Beszterce (Bistrica) vidékére. Jogegyenlőség alapján önkormányzatot nyertek, később néhány városuk magához ragadta az Erdélyen áthaladó kereskedelmet. A 13. század elején a magyar anyanyelvű (de nem magyar eredetű) székelység mai lakóhelyére költözött. A "székely szabadság" - szabad katonaparaszti státust - jelentett, önkormányzattal (népgyűléssel). Az oklevelek a 13. század első feléből adnak hírt ortodox hitű, pásztorkodó "vlachok" - románok nagyobb számú betelepedéséből. A 17. századra a románok és székelyek többsége jobbágysorba kerül, de - a moldvai vajda hűbérbirtokán, Fogaras-földén (Fágaras) román autonómia érvényesül. A sajátos autonómiák sorát a 16. században az öt sótermelő városnak adott önkormányzati kiváltság egészítette ki.

Az erdélyi nemességet csak 1324-ben mentették föl az adófizetés alól. Birtokaik nagysága sosem érte el a szűkebb Magyarországon élő(fő)nemességét. A vajda elnökletével 1322 óta tartottak évente tartományi kongregációkat, a későbbi országgyűlések elődeit. Az erdélyi rendiség alkotmánya 1437-ből származik: közös politikai jogokat biztosít a magyar (nemesi), a székely és a szász "nemzetek"-nek. Az évenkénti egykamarás gyűléseken - eltérően a magyarországiaktól - a nemességgel (formai szempontból) egyenlő jogok alapján vettek részt a városok és a szabadparasztok küldöttei is. A három "nemzet" a vajda (majd a fejedelem) mellett működő tanácsban is arányos képviselethez jutott. A vajda - 1556-tól a fejedelem - vagyoni túlsúlya, a szabadparaszti katonaság fölötti rendelkezési joga, mindenekelőtt pedig a török szultántól kapott hűbéri engedély birtokában - fölényben volt a rendekkel szemben.

Az unitárius egyház kialakulására nézve előnyt jelentett az első fejedelem olaszos kultúrájú humanista udvara, s János Zsigmond hitújító szenvedélye. Előbb lutheránus lett, majd kálvinista, végül unitárius, miközben változatos eszközökkel támogatta a reformációt és a protestáns kultúrát. Itt gyűltek össze az Itáliából és a kálvinista Svájcból elűzött keresztény platonizmus humanista képviselői. Ők mint a fejedelem tanácsosai és Dávid Ferenc püspök mint legfőbb teológiai tekintély s szellemi-lelki tanácsadó szabadon vitathatták, hogy Krisztus egyszerű ember-e (ahogy maga a püspök és a többi nonadorantista vallotta), vagy az Újszövetséget a krisztusi hit forrásának tekintik, de nem Isten szó szerinti kinyilatkoztatásának. A lelkiismereti szabadság elvét - a szabad vizsgálódás (communis profetia) jogát - 1578-ban az unitárius egyház kimondta, mégis a mérsékeltebb - adorantista - felfogás tette tartóssá az unitáriusok szabad vallásgyakorlását. Az igaz, hogy a tordai (Turda) országgyűlés elfogadta a szabad hitértelmezés jogát (amelyet mind a prédikátoroknak, mind a gyülekezeteknek megadott), s ennek továbbfejlesztéseként a marosvásárhelyi (Tirgu Mures) országgyűlés bevett vallássá (recepta religióvá) nyilvánította a lutheránus, kálvinista, katolikus és unitárius egyházakat, ha előbb a reformátusok, majd a 17. század végétől a katolikus ellenreformáció szorította háttérbe a szentháromság-tagadást.

1574-ig, amikor Alvinczi György unitárius prédikátort egy hitvita után a Dél-Dunántúlon kivégezték, még fennállt e lehetősége, hogy az unitáriusság a Kárpát-medencében megelőzheti a kálvinizmust. Erejükből azonban Erdélyre futotta. Itt élete végén a nagy tekintélyű Heltai Gáspár (1510 k.-1574) is unitárius igehirdető lett. Kolozsvárott templomuk, nyomdájuk, (fő)iskolájuk volt, számos - a maga korában nevezetes prédikátor-költő és prózaíró teremtette meg az unitárius énekirodalmat (zsoltárfordítást), iskolai színjátékokat, tanverseket, amelyek először foglalkoztak a magyar irodalomban a fizikai munka értékeivel, az "asszonyok" emberi nemességével.

A közfelfogás - más protestáns vallásoknál nehezebben - barátkozott az intellektuális, filozófikus szentháromság-tagadással. Különösen azután, hogy kivált az unitárius egyházból az Ótestamentumra támaszkodó szombatos (sabbatista) felekezet, amely egy időre híveket szerzett a székelység között, különösen Péchi Simon (1570 k.-1642) kancellár (1613-1621) támogatásával. Az unitáriusok 1618-ban elhatárolták magukat a szombatosságról. A felekezet elvesztette jelentőségét, azonban egy gyülekezet Bözödújfaluban (Bezidu Nou) a múlt század második felében áttért, s emiatt 1944-ben deportálták őket. A falu 1989-ben völgyzáró gáttal víz alá került. A szombatos székelyek évente emlékező istentiszteletet tartanak. Magyarországon ma nincs nyomuk.

Helyzetüket rontotta, de biztosította fennmaradásukat a dési (Dej) szerződés 1638-ból, amely az egyházat kálvinista ellenőrzés alá helyezte. 1660-ban az üldözések elől lengyel unitáriusok találtak Erdélyben menedéket. 1686-ban formálisan, 1701-ben jog szerint is Habsburg-uralom alá kerül Erdély. Uralkodója - fejedelme, majd nagyfejedelme - a mindenkori uralkodó. Az 1691-es Diploma Leopoldinum fenntartotta a korábbi vallási türelem jogszabályait, amelytől azonban az unitáriusság kárára folyamatosan eltértek, bár helyzetük így is előnyösebb volt a magyarországi protestáns egyházakénál. Erdélyben nem korlátozták a hitéletet egyes településekre, nem tiltották a templomtornyok építését, viszont sok templomot elvettek, 1716-tól az unitáriusok csak magánházakban tarthattak istentiszteletet.

Változást a felvilágosodás és a nemzeti liberalizmus kora hozott. A türelmi rendelet (1781), amelynek egyes rendelkezéseit ki kellett bővíteni, hogy elérje az erdélyi - papíron meglévő vallásjogokat - az 1790-91-es országgyűlésen törvénnyé vált, s 1848-ban elfogadták a vallások egyenlőségéről s a hívek állam előtti személyes egyenlőségéről szóló törvényt. A korszak, amelyhez az unitárius egyház történetében hozzá kell még számítani az 1918-ig tartó polgári alkotmányos korszakot is, benne az egyházi ügyeket átfogóan rendező 1894-95-ös törvények rendelkezéseivel, a belső erőgyűjtés, megerősödés időszaka volt. Még 1737-ben megjelent az első rendszeres unitárius hittan. 1785-ben szövegezték meg az egyházközségi törvényeket. Az egyház ekkortól presbiteri-püspöki felépítésű szervezet. Újjáépítették a két nagy unitárius iskolát, templomok épültek. 1821-ben az angol testvéregyházzal, 1831 után az amerikai unitáriusokkal vették fel a kapcsolatot. 1837-ben elkészült az új énekeskönyv, Aranyosrákosi Székely Sándor (1797-1842) püspök-költő műve. A 19. században több kiváló értelmiségi járult hozzá az egyház szellemi gyarapításán túlmenően a magyar nép- és önismerethez. Bölöni Farkas Sándor (1795-1842) Amerikát és unitárius egyházát fedezte föl a magyarok számára. Kriza János (1811-1875) püspök - népköltészeti gyűjteményéről is nevezetes. Orbán Balázst (1830-1890), a mecénást, mindenekelőtt Székelyföld leírása tette híressé. Brassai Sámuel (1800-1897) tudományos tevékenysége mellett megreformálta az unitárius oktatást, s megalapította az első egyháztársadalmi szervezetet (1885). 1890-ben felépült az első budapesti unitárius templom.

Ferencz József (1835-1928) püspök (1868-tól) egyházszervező tevékenysége korszakokat kötött össze, akárcsak a zeneszerzésben és népdalgyűjtésben Bartók Béla. A trianoni béke a 74 ezer unitáriusból (1910) mintegy hagyott a mai Magyarország területén tízezret - a 9 esperességből egyet. A két háború között került a Magyarországi Unitárius Egyház élére Szent-Iványi Sándor (1902-1983), aki cselekvően fellépett a zsidóüldözések ellen.

Magyarországon az unitárius egyházat is elérték az állami diktatúra korlátozó- ellenőrző intézkedései. Erdélyben a magyar kisebbség érték- és érdekvédelmében folyamatosan tevékenykedő unitárius egyházat 1948-ban elérte az iskolák államosítása, a teológiai képzést a közös protestáns teológiai intézet felállításával oldották meg. 1950 után a földek, épületek, irattárak, kegytárgyak elkobzása következett. Az egyház - követve a migrációt - új gyülekezeti bázisát a városokban teremtette meg. Súlyos keresztet vett magára, amikor az 1956-os magyarországi forradalom támogatását szervezte. Vezetőinek, lelkészeinek, teológiai hallgatóinak egytizedét bebörtönözték vagy kényszermunkára ítélték.

Az unitárius egyház rendszerfordulatot követő újjászerveződése más-más ütemben történik Romániában és Magyarországon. Erdélyben (80 ezer unitárius) 1993-ban ismét tanítani kezdtek a kolozsvári és a székelykeresztúri kollégiumban. 1996-ban mindkét unitárius egyházban módosult az egyházi alaptörvény. A magyar egyház (25-30 ezer unitárius) idén hivatalba lépett új püspöke, Rázmány Csaba (55) a Magyar Nemzetnek adott nyilatkozata szerint (2001.03.03.) szerint az egyházszervezeti megújítás után napirendre került a második egyházközség megszervezése, a magyarországi szórványban élő hívek négy nagyobb lelkészi körzetének felállítása, a nyírségi (Kelet-Magyarország) cigánymisszió erősítése. Ugyancsak középtávú elképzelés, hogy növelik a vasárnapi iskolák számát, megnyitják az első felekezeti óvodát és az első szociális otthont, amelyekhez még nem rendelkeznek megfelelő helyiségekkel.

Forrás:
Rázmány Csaba püspök 311-35-95
Magyar Nemzet, 2001.03.03., az egyházi honlap anyaga,
Kósa László: Magyar művelődéstörténet, 1998