Egyetemes Unitárius Találkozó, Szejke, 2006. augusztus 12.

Elhangzott beszédek:
Lőrinczi Lajos, csehétfalvi lelkész
Dr. Szabó Árpád, püspök
Rázmány Csaba, püspök

Bétel- beszéd a Szejkére

1 Móz 28, 10-13a.15-17

Szeretettel üdvözöllek titeket, erdélyi unitáriusokat, határon túli magyarokat és minden nemzet itt megjelent unitárius-univerzalista gyermekeit!

Elnézem soraitokat. A zászlókat, a táblákat, de legfőképpen az arcokat, embereket, csoportokat. És megtelik szívem szeretettel, és jól esik mondani: én népem, testvéreim. És megosztani veletek, hogy Jézus fontos kérdése kavarog a fejemben: miért jöttetek ki a pusztába? Szél ingatta nádszálat látni? Testvéreim, gondolkozzatok és válaszoljatok: mi az, ami ide hozott ma, minket, a Szejkefürdőre?

Én megpróbálom ezt a kérdést megválaszolni: azért, mert szent ez a hely, mert erőt adó itt Isten jelenléte, hasonló hitű embertársaink közössége, Orbán Balázs szellemisége. Azért, mert lelkünkben kopogtatott a sámueli felhívás: „szenteljétek meg magatokat, és jöjjetek az áldozatra!”

A válasz további megértése érdekében Jákób történetéből olvastam fel, aki magán hordozza az emberi természet legszélsőségesebb elemeit. Zsaroló, csaló, hazug, menekülő vándor, halálra keresett, mégis az anyai szeretettől óvott, Isten szentségével megáldott. Életében a fordulatot ez pusztai álom hozta, amikor a feje alatt kővel, égig érő létráról és magával az Istennel álmodott.

Mi, akik ma összegyűltünk, különböző emberek vagyunk, saját személyiségünkben is összetettek, bűnösök és mégis Istentől megáldottak. De azért jöttünk tengereken túlról, azért szeltük át Európát, azért jöttünk a Firtos felől, a Rez felől, a Homoród, a Gagy, a Küküllők, a Nyárád, a Zsil, az Olt, a Maros, az Aranyos, a Szamos, Tisza, a Duna mentéről, hogy itt megtisztuljunk. Hogy itt megkeressük, megerősítsük azt, ami bennünk jó, hasonló, azt, ami összeköt és képes megtartani. A közös hitet, e drága földből élő gyökereket, Isten és ember szolgálata sajátos formáit, a teremtett világ megóvására, Isten törvényeinek az életben való alkalmazására irányuló törekvésünket.

Jákóbnak csak egy útja volt nagybátyja háza felé. Ez a pusztaságon keresztül vezetett, a kő mellett, amelyet feje alá tett. Ő ezt a követ később oltárnak állította fel, mert megértette, hogy szent ez a hely, Bétel, Isten háza, lakhelye, a menny kapuja.

Nekünk számtalan utunk van a legkülönbözőbb célok felé. De mi ma ezt az utat választottuk, amely a Szejke felé vezetett. Mert az előző években megtapasztaltuk, hogy ez a hely számunkra szent, más, több. Megéreztük, hogy itt Isten lakik, megéreztük, hogy itt a menny kapuja van, ahol Isten és ember találkozhat. Szívünk köveit raktuk itt fejünk alá, szívünk köveiből, ránk dobott kövekből tornyot raktunk, hogy ez a hely Bétel legyen, hogy ezen a helyen ránk ragyogjon Isten dicsősége.

Ezért most ide visszajöttünk. Ki szórakozni, ki találkozni, ki barátokat üdvözölni, emberi kapcsolatokat ápolni, de lelke mélyén mind valami nagyot vágyni, érezni, szeretni, akarni. Ide gyűltünk, hogy újra megérezzük, szent ez a hely, Isten jelenlététől, az emberi összetartás erejétől, a barátságtól szent. És szent azért is, mert itt leng közöttünk Orbán Balázs szelleme, hogy megtanítson minket újra arra, hogy a világon bárhol, Erdély bármely eldugott sarkában élő testvéreink közössége, személye fontos kell, hogy legyen nekünk. Mert e fogyó, kis közösségekből, csoportokból, a sajátos hitünk megélőiből tevődik össze a mi unitárius nagy családunk, népünk és nemzetünk.

S itt vagyunk azért is, hogy meghallgassuk őseink tetemre hívó szavát, akik mostohább világban is kicsikarták a köves földből a kenyeret, közösen álmodtak, közösen imádkoztak és dolgoztak. Mi mennyire vagyunk méltók hozzájuk?…

Jákób, a kemény kővel feje alatt, álmodik. A földet az éggel összekötő létrával, angyalokkal, a létra tetején az Úristennel. Nekünk is sokszor csak kő jut. A fejünk alá, a hátunkra, a fejünkre. Kő van a kezünkben, a szívünkben, aminek árnyéka, sötét és súlyos keresztként rávetül életünkre. De Isten itt álmot bocsát szemünkre. Édes, pihentető, lelket élesztgető, reményekkel teli álmot. Amelyben nem ítéletként dobjuk a köveket, nem is minket dobálnak, nem a mi életünket nyomja, nem a szívünk helyén áll, hanem drága oltárt, bástyát, tornyot rakunk belőle Istennek, népünknek, egyházunknak, családunknak. És Isten oda áll a létra tetejére, s akár csak Jákóbnak, nekünk is megvilágítja utunkat, megáldja életünket, és szeretetéről biztosítva szól: ne féljetek, én veletek leszek! Csak éljetek Istennel teljes, tiszta életet, jó akaratban, szeretetben. S amikor körülöttetek minden romlik, összedűl, amikor legjobban fáj a világ elsekélyesedése, nemzettársaitok, testvéreitek árulása, amikor legjobban akar magával sodorni a szennyes világár, amikor félve rettegtek a fájó holnapkép miatt, akkor is hozzám kiáltsatok, akkor is bennem bízzatok! Ti akkor is szolgáljatok, keressetek és találjatok, tanuljatok és szeressetek. Akkor is legyetek a világ világossága! Ahogy Jézus tanította.

Nem értjük, Isten miért bízza meg nagy tervei végrehajtójául éppen a bűnös és csaló Jákobot. Mint ahogy sok mindent- sok fájdalmat, sok megalázást, csapást- szintén nem tudunk megérteni életünkben. De Jákobbal és velünk is mindig beigazolódik, hogy bár Isten gondolatai nem a mi gondolataink, hogy Isten sokszor számunkra érthetetlenül dönt és cselekszik, mégis mindig az Ő döntése és cselekedete bizonyul helyesnek.

Mi azt sem értettük, hogy a tavaly, az augusztusi találkozásunk után nem sokkal miért zúdult a mindent elsöprő ár a Nyikó völgyére. De egy bizonyos: életemben soha akkora összefogást, cselekedetekre váltott szeretetet és segítő szándékot nem tapasztaltam, mint a helyreállító munkálatok során. Mintegy isteni késztetésre, népünk gyermekei, híveink, barátaink, a világ unitáriusai megmutatták, hogy Isten segítségével, a magunk elfelejtettnek hitt belső és külső forrásaink felszínre hozásával a legreménytelenebb helyzetekben is jövőt lehet teremteni. De hadd figyelmeztesselek, testvéreim arra, hogy Isten országa akkor van legközelebb, amikor ezeket az isteni erőket nem csak a bajban, hanem életünk minden napján lelkünk mélyéről felszínre tudjuk hozni.

Ma ünnepelünk, ma Istennel és barátainkkal találkozunk, ma együtt álmodunk és tudjuk, e szent helyen hitünk földet éggel összekötő létrát alkot. De ennek akkor van igazán értelme, ha így lesz ez a mindennapjainkban is. E létrának állnia kell, hogy a fenn őrködő Úrhoz feljuthasson keservünk, panaszunk, útkeresésünk és révbe jutásunk, örömünk és boldogságunk, s hogy Ő is utat találjon a mi szívünkhöz- lehetőséget a biztatásra, a vigasztalásra, a teremtésre, a megáldásra.

Halljuk meg Isten szavát, vigyük biztatását: én veletek leszek, megáldalak, megtartalak e földön, s ha elmentetek, visszahozlak őseitek szent földjére.

Isten áldja meg népünket, hitünket, s helyen felállított lelki kő, a közös imádkozásunk és álmodásunk emléke adjon mindig erőt életünkben, s legyen mindig egy oltár, ahonnan a költő szavaival „indulni lehet, s aki indul, visszajöhet.” Ámen.

2006. augusztus 12, Szejkefürdő

Lőrinczi Lajos, csehétfalvi lelkész

Elhangzott beszédek:
Lőrinczi Lajos, csehétfalvi lelkész
Dr. Szabó Árpád, püspök
Rázmány Csaba, püspök

Tisztesség adassék az igaznak

Úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái:
mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak,
és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek,
mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények,
de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük,
és akiké mégis minden. (2Kor 6, 4. 9-10)

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten,
hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. (Tim 1,7)

Nemrégiben elhatároztuk, hogy a Szejke-fürdői találkozónkon mindig megemlékezünk valakiről unitárius nagyjaink közül, hogy értéket teremtő életük, alkotásaik, lelkesítsenek, és erőforrás legyen a mai nemzedéknek egy jobb és teljesebb élet megélésére. A múlt évben Orbán Balázsra emlékeztünk, akinek a földjén, de sokkal inkább szellemi öröksége talaján minden évben összegyűlünk. A mostani esztendőt a magyar művelődés, de az egyetemes zenekultúra is, Bartók Béla emlékévként ünnepli. Ebben természetesen az unitárius egyház is méltó módon részt vesz, mert a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője a mi unitárius vallásunkat választotta saját hiteként, s gyermekeit is ebben a lelkiségben kívánta felnevelni. Kolozsváron éppen születésnapján, ünnepi istentisztelet és program keretében, adóztunk emlékének. Ugyancsak ez az év az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulója. Októberben Kolozsvárt és Nagyajtán fogunk emlékezni, és a mi unitárius mártírjaink előtt egy önálló kötettel róni le kegyeletünket és elismerésünket.

Ezért most más valakiről szeretnék megemlékezni: 435-ik évfordulója van az idén János Zsigmond fejedelem halálának. Róla kell megemlékeznünk, nemcsak az unitáriusok kegyeletével, hanem a pártatlan történetírás tárgyilagosságával. Mert János Zsigmond nagyon divatba jött az utóbbi másfél évtizedben, különösen úgy pünkösd táján, minden évben. Úgy beszélnek róla, mint az erőszakos hittérítés megtestesítőjéről, a kereszténység nagy ellenségéről. De vajon mindig így vélekedtek az országot alapító fejedelemről?

Borsos Sebestyén, a 16-ik századi krónikás így emlékezik János Zsigmondra: „Ez istenfélő és tökéletes, igaz keresztény fejedelem volt, kinél drágalátosabb királya nem volt a keresztényeknek, ki az Isten igéjének ilyen tudakozója lett volna. Ez a tanítóknak nemhogy rontója lett volna, de inkább nagy oltalmára volt.”

Az ezt követő századok történet- és emlékírói nem tudták megbocsátani János Zsigmondnak, hogy unitáriussá lett s ez rányomta bélyegét életműve és személye értékelésére. De azt az alkotmányos rendet, amelyet ő megalkotott, nevezetesen a vallás- és lelkiismereti szabadság törvényét és a négy bevett vallás rendszerét mindenik utóda tiszteletben tartotta, mert ez biztosította Erdély belső békéjét és jólétét. A 18. század azonban olyan változásokat hozott, amely a függetlenségét vesztett Erdély politikai és vallási életét a Habsburg birodalmi érdekek érvényesülésének rendelte alá. Az egyenlő jogokon alapuló bevett vallások rendszerét felváltotta a kedvezményezett, sőt az egyedüli, kiváltság jogokat élvező egyház egyeduralma, amelyet legjobban az ellenreformáció térhódítása igazolt, erőszakos templomfoglalások kíséretében. A felvilágosodás hatására végül is a század végére megszületett II.József Türelmi rendelete, amely bizonyos tekintetben helyreállította a vallások egyenlőségének a rendszerét., s megkezdődhetett a protestáns, köztük az unitárius, egyházak külső megerősödése. Ebben az időszakban született meg, terjedt el és élte a maga életét különböző intenzitással, hol elhalványulva, hol erőteljesebb felhangon, az a mítosz, amelyik János Zsigmondot erőszakos, a még akkor létre sem jött unitárius egyház és vallás hittérítőjeként, 1567. pünkösd szombatján, a kereszténység ellen hadsereggel támadó uralkodónak állítja be. Ez a világra szóló győzelem hozta létre aztán a csíksomlyói búcsút, mert a mítosz szerint a hitükért hősiesen küzdőket s az értük imádkozókat maga, Szűz Mária segítette. Ebben a szép és lelkesítő történetben csak az a különös, hogy az azt elbeszélő későbbi szerzők egy olyan műre hivatkoznak, amelynek egy katolikus főúr a szerzője, de amelyet soha senki se látott, és az óta sem sikerült megtalálni. Az erdélyi és magyar történetírás az 1780-as évek előtti időben egyáltalán nem tud semmit erről a történetről.

Ez a megszentelt hely és találkozó nem alkalmas arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk, ezért most csak egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni. János Zsigmond súlyos betegségében 1567. kora nyarán elkészítette végrendeletét. Az év július 23-ra Fehérvárra összehívta az országgyűlést, ahol királyi előterjesztésében előadta, hogy betegeskedése inti az ország sorsáról gondoskodni. Felszólítja rendeket, hogy kerüljék a meghasonlást, szakadást, amely romlásukat vonná maga után.

A végrendelet bevezetőjében hangsúlyozza, hogy „az ő országa a keresztény közösség része, és hogy soha keresztények ellen fegyvert nem fogott, csak kényszerűségből és a szükségtől hajtva védte magát és országát. Minden erejével arra törekedett, hogy előmozdítsa a kereszténység ügyét.”

Úgy hiszem mindenki előtt világos, aki halló fülekkel és értő szívvel figyelt, hogy egy súlyosan beteg és végrendeletét író fiatal uralkodót abban az időben, nem a csíki katolikusok megtérítése foglalkoztatta és nem vezetethetett hadat ellenük. Egyébként végrendelete változatlan maradt és 1971-ben bekövetkezett halála után az országgyűlésben utóda, a katolikus Báthory István is hitelesítette azt.

Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében már a 19. század végén megpróbált igazságot szolgáltatni, amikor ezeket írta:

„János Zsigmond irányában igazságtalan a történelem,…pedig ő oly magas piedesztálján áll a történelemnek, hogy onnan őt semmiféle kenetteljes gyűlölködéssel lerántani nem lehet, mert ő kétségtelenül egyike volt nemcsak Erdély legkiválóbb fejedelmeinek, hanem egyéni tulajdonai s ritka műveltsége által korának uralkodói közül egy fejjel magaslik ki.

…János Zsigmond, mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztosítója, egyaránt nagy volt, s kegyeletes emléket kell, hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága adományokat ő nagy erőfeszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki s biztosítá a jövőt. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és vallási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a politikai és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, sziciliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is részt vett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaiból táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honosítá meg nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is, úgy, mint a vallásszabadság törvénybe iktatásában.”

Az elmondottak célja nem az volt, hogy János Zsigmondnak elégtételt szolgáltassunk. Mindezt megtette őmaga, amikor megmentette és századokra életképessé tette a magyar nemzeti királyság eszméjét, s a világon elsőként biztosította a vallás- és lelkiismeret-szabadságot s ezzel önmagát és Erdélyt világtörténelmi jelentőségre emelte.

Ezzel szemben viszont arra szeretnénk felhívni elsősorban a hazai, de a Kárpát-medencei történelmi testvéregyházak figyelmét, hogy amikor a magunk szent dolgait erősíteni, vagy elmélyíteni akarjuk, ne úgy tegyük, hogy ezáltal mások történelmi örökségének és hitének értékét lekicsinyítsük, vagy éppen a köztudat előtt kárhoztassuk. Ez azért is fontos, mert a csíksomlyói búcsú 1989. előtt a magyar nemzeti összetartozás legnagyobb alkalmává nőtte ki magát, amelyen a mi unitárius híveink is rendszeresen részt vettek, hiszen ők is a magyar nemzethez tartozóknak tudták magukat és joggal. Akkor senki sem emlegette János Zsigmondot, most pedig amikor nem a kommunista törvények szigora az uralkodó, hanem a demokrácia szabadsága érvényesül, el lehet mindazt felejteni s olyan eredetmítoszt harsogni világgá minden évben az elektronikus és írott média asszisztenciájával, amelyik bántja egy törvényesen elismert, ugyanazon jogokkal bíró egyház hitét és önérzetét.

Úgy hiszem, végre meg kellene értenünk, hogy nem a hitviták korát éljük, amikor egymásnak feszültek nemcsak a vélemények, de az indulatok is. Ma a huszonegyedik század elején a párbeszédre van szükség, amikor a másság megértésén és elfogadásán keresztül, azt keressük, ami összeköt, amit közös értékként mindannyian magunkénak vallunk. Fel kell ismernünk, hogy a szabadság a felelősen megélt szeretet drága lehetősége, mert erre hívott el minket Jézus, amikor a tanítványság ismertető jegyét így határozta meg:

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”(Jn 13,35).

Szejke-fürdő, 2006. augusztus 12.

Dr. Szabó Árpád

püspök

Elhangzott beszédek:
Lőrinczi Lajos, csehétfalvi lelkész
Dr. Szabó Árpád, püspök
Rázmány Csaba, püspök

SZEJKE 2006

A legnagyobb tisztelettel és szeretettel üdvözlöm a hagyományos Szejkei találkozó minden résztvevőjét, azon örömkifejezéssel, hogy a tegnap és ma két nagy élményben volt részem. Az első tegnap az Udvarhelyi Művelődési házban ért, mégpedig a Pécsi L. Dániel jelképtervező kiállításán, amikor Bartók Béla nyomában elindulhattunk a címerek és zászlók tömkelegében, hogy végre elérkezhessünk Énlakára, Firtos Váraljára, Homoród Keményfalvára, Abásfalvára, Oklándra, Kőhalomba, és Siménfalvára, ahol az Unitárius Egyházközségek saját jelképükkel és saját zászlójukkal büszkélkedhetnek. Remélem, hogy nemsokára mind a 117 Egyházközség meglengetheti zászlaját, és címerén ott díszeleghet a történelmi múlt.

A második élmény pár perccel ezelőtt ért, amikor Dr. Szabó Árpád püspök úr összefoglalva Unitárius Egyházunk történelmét, végre nagy nyilvánosság előtt is kimondta a történelmi igazságot a Csíksomlyói Búcsúval kapcsolatban, mellyel szemben a történelmi igazságtalanság évek óta félre vezeti a magyarországi és az elcsatolt részek keresztény és nem keresztény lakósságát!

Megrendítően szép és felejthetetlen pillanat előttetek megszólalnom. Lelkész vagyok, sok-sok beszéd van mögöttem, s most mégis elszorult szívvel, elakadó lélegzettel állok itt, amikor először e történelmi helyen a természet templomában szólók hozzátok. Még 2000 előtt a Magyarországi Unitárius Egyház Elnöksége főgondnoki privilégiummá tette a Szejkei megszólalást, és mivel Elekes Botond főgondnok úr akadályoztatva van, így rám hárult a mai megszólalás megtiszteltetése.

Mindenek előtt engedtessék meg nekem, hogy a Magyarországi Unitárius Egyház Elnöksége, továbbá Elekes Botond főgondnok nevében is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel köszöntsem az Erdélyi Unitárius Egyház püspökét Dr. Szabó Árpádot, főjegyzőjét, főgondnokait, közügyigazgatóját és az Elnökség minden egyes tagját. Üdvözlöm továbbá a Szervező Bizottság élén nagytiszteletű Kedei Mózes esperes urat és munkatársait, azokat a világiakat, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy e találkozó felemelkedjen az előzőek szintjére, üdvözlöm a találkozón megjelent igen tisztelt lelkészeket és családjukat, üdvözlöm Szász Jenő polgármester urat mint Udvarhely város vezetőjét, a megjelent Egyházi méltóságokat, az RMDSZ-ben vezető tisztségét betöltő jelenlevő képviselőket és szenátorokat, továbbá mindenkit, aki közelből és távolból eljött megtisztelni jelen találkozónkat.

Én őszintén szeretnék beszélni, olyan őszintén, ahogy talán életemben nem beszéltem, olyan őszintén, mint ahogy a füvek és a fák, a hegyek és a madarak beszélnek, akik közé oly nagyon kívánkoztam az eltávozásom után eltelt tizenegy évben.

         Pontosan egy évvel ezelőtt amikor ti itt önfeledten örvendtetek az egymással való találkozásnak, én kényszeredetten utaztam Budapestre azzal a lehangoló orvosi jóslattal, hogy még pár hónapom van az életből. Hála drága jó Istenemnek és belé vetett hitemnek nem így lett, amire a legjobb bizonyíték, hogy ma veletek lehetek.
         Én azt, hogy itt állok és élek olyan nagyon nagy ajándéknak érzem, amit nem fogadhatok el viszonzás nélkül, s amikor most veletek beszélgetek úgy érzem, nem teszek egyebet, mint törlesztek - törlesztem az adósságom, amivel tartozom annak a Valakinek, akit én alázattal Gondviselő Istenemnek nevezek, és aki az életemmel újból megajándékozott.
        Ezért hát örömmel jöttem közétek, mondhatnám így is, hogy haza, és ráadásul nem jöttem üres kézzel, mert hoztam valamit a Pesti kőrengetegből, a bűnös városból. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, amit most szeretnék szétosztani köztetek. Haza hoztam a hitemet, hogy érdemes élni, hogy érdemes családban, méghozzá nagycsaládban élni, olyanban, melyben az emberek egy nyelven beszélnek, és egy nyelven imádkoznak.
       És elhoztam a meggyőződésemet, hogy van egy törvény, ami így szól: semmi, ami történik veled, benned vagy körülötted, nem véletlen, hanem minden tetted és gondolatod előidézője te és csakis te vagy, vagyis minden, még életed is attól függ, hogy milyen erős hittel próbálod azt megélni.                                                                                                                                                                                              Ahol a hit erősödik ott erősödik az egyén, a közösség az egyház.
Aztán elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát a Szeretetet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme – ami itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban, a füvekben és a fákban, a virágok illatában a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban, a zümmögő méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyekben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él - mert a szeretet az maga Isten.

Szegény, mondjátok most rám, milyen naiv és megszállott a hitével. És látom azt, aki fenyegetően dünnyögi magában: - Istent mer emlegetni nekem, nekem, aki annyi szörnyű kínon és megaláztatáson mentem át? Hát hol van az az Isten, aki eltűrte ezt a pokoli sok szenvedést, vagy halált? De látom azt a néhány kifényesedő szemet és kisimuló arcot is, akik a saját lelkük halkan éneklő hangját hallják visszhangozni, amikor elsóhajtom a szót: Isten. És mindez nem más mint egy igazi jel !

Mosolyogsz testvérem? Nem hiszel a jeleknek? Kár - nagy kár, mert a Jelek és Csodák vezethetnek már csak ki bennünket abból a sötét és félelmetes rengetegből, ahová az emberi értelem bevezetett s ottfelejtett minket, ahova december 5-ike süllyesztette nemzetünket.
S most te figyelj, te, aki már nem érzed jól magad a világban, aki nyugtalan vagy, ingerült, rosszkedvű, mert állandóan hiányzik valami. Te, aki Istent keresed, de Tamás-lelked jelt kíván, és csodát követel ahhoz, hogy hinni tudjon. Te - aki én is voltam valaha - figyelj ide! Tudod-e, mi a csoda?

A Csoda az, hogy élünk, hogy élsz! Nézz magadba és halkan, csendesen mondd ki a szót: Köszönöm. - S a pillanatban, mikor ezt kimondtad, megtelsz hittel, megtelsz örömmel, megtelsz hálával, megtelsz erővel, megtelsz szeretettel: betelsz az Istennel. Ezért jöttem ide, hogy ez beteljesüljön!

És még azért, hogy a ma megtörtént kézfogásokban ne csupán tenyerünk melegsége legyen, hanem legyen benne szívünknek dobbanása is, amiből megtudhatjuk, hogy a szeretetet adni is kell, hogy kapjunk bőven belőle. Igen adni kell mindent, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget.
Melegséget, élő hitet. Egységet éltető hitet, minden egyházközségeket alapítani akaró álpróféták és prédikátorok erőlködése ellenére, akik unitárius egységet meg akarják bontani. Szeretettel mindent adni és érte semmit sem kívánni. Így kell élni. De főleg hálatelt és imádságos érzéssel, amit mindenkinek szívemből kívánok egy testvéri találkozás reményében!

Székelyudvarhely / Szejke 2006. augusztus 12.
Rázmány Csaba, püspök

Elhangzott beszédek:
Lőrinczi Lajos, csehétfalvi lelkész
Dr. Szabó Árpád, püspök
Rázmány Csaba, püspök