2003. Március 16. – Egyházi beszéd.

Duna TV felvétel. 2003. március, 09.

Bartók Béla Unitárius Egyházközség.

Textus:

Galata: 5, 13 „Mert ti szabadságra hívattatok atyámfiai, csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak”.

Jakab 2, 12 „Úgy szóljatok, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni”.

A földön mindennek hivatása van. A virágnak, hogy nyíljon, a fának, hogy gyümölcsöt teremjen, a földnek, hogy kenyeret adjon, az embernek, hogy eszméivel, gondolataival beilleszkedjen az erkölcsi világrendbe, melynek végső célja nem más, mint a tökéletesség elérése.

Miképpen a lét milliónyi egyedének, úgy az embernek is az Isten szabadságot biztosított hivatása megélésére, amit Pál apostol nagyszerűen fogalmazott meg: „ti szabadságra hivattatok”. Ennek a szabadságnak a félreértése, gyakori félremagyarázása a fő forrása az emberiség megannyi tragédiájának, a háborúk lángolásának, a vallás, és keresztesháborúk kínjának. Ebből származott a gályarabság törvényesítése, a bűnözés, vagy ahogyan manapság nevezik a megélhetési bűnözés, a családi erőszak, melyben szinte naponta gyermekek szülőket, szülők gyermekeket gyilkolnak, az alkohol és kábítószer függőség, mely szomorú tevékenységek mind-mind megcsúfolása az emberi méltóságnak, aminek következtében az ember saját arcán elhomályosította, sőt sokszor le is törölte a Jézusi vonásokat. Végre meg kellene tanulni minden népnek és egyénnek, hogy a szabadság nem gátlástalanságot, nem szabadosságot jelent, hanem sokkal több mérsékletességet, nagyobb önfegyelmet, mindenek előtt beilleszkedést az erkölcsi világrendbe, az emberi szeretet, megértés és világbéke érdekében. A mindennapok embere, a társadalom névtelen hőse szabadon küzdhet léte, és a mindennapok kenyeréért, azonban mindig szem előtt tartva azt az erkölcsi követelményt, hogy ezt soha nem teheti csak a maga hasznára, hanem csakis, és kizárólagosan embertársai javára, és előmenetelére. Csak az így értelmezett szabadság jelenthet egységet a sokféleségben, és meghitt közösségi találkozást Gondviselő Istenünkkel.

Áldottak azok az emberek, akik a szabadságot így értelmezve, magasztos tetteket hajtottak végre, nem csupán magukért, hanem legfőképpen az emberiségért.

Az, hogy ma szabadságban élhetünk, habár ismét megérintett, mint már annyiszor a háború szele, az annak köszönhető, hogy azok a nagyszerű emberek, akik előttünk jártak és életükkel és vérükkel írták nemzetünk történelmét, megértették, hogy a szabadság nem lehet ürügy a testnek, és, hogy az ember, szeretettel kell, szolgálja embertársát. Ők megértették és meg is, élték azt a nagyszerű életfilozófiát, miszerint az Istentől kapott szabadság, szolgálattá való átminősítése, mindig áldozatból táplálkozik. Ezért az embernek élete során nagyon sokszor le kell mondani a test szerinti szabadság igényéről, és bele kell illeszkednie Isten jól meghatározott terveibe, akaratát teljesítve ez által. Ezzel kapcsolatban egy nagy gondolkodó így vall: „hogy kiformáljam az embert, akire a világnak szüksége van, magamban hordozom Istent, mert teremtésről van szó, és teremteni csakis Isten képes”! Ezt az Istennel való együttlétet, a szabadság szeretetéből fakadó, másokért való szolgálatot cselekedték azok a nagy emberek, akiket követendő példaként állítunk magunk elé, akik minden vonatkozásban megértették, és helyesen értelmezték, hogy mit jelent az Isteni szabadság adománya. Ezért kell nekik ünnepet szentelnünk, és minden évben róluk megemlékeznünk, hogy példájuk előttünk lebegve, újabb és újabb jó, és Istenes cselekedetekre buzdítást nyerjünk. Különösen azokra való emlékezésünk az aktuális, akik 155 évvel ezelőtt, amikor elindultak a szabadság eszményének megvédésére, semmi más, mint a haza és nemzet iránti hűség, továbbá az elvett emberi méltóság visszaszerzése lebegett lelki szemeik előtt. Mai megemlékezésünk legyen tehát tisztelgés a múlt előtt, de legyen ennél még több, bíztatás a jelen küzdelmeihez, s reménységet adó erőforrás jövőnk távlatához. Mert ha a mai nemzedékében is a szabadságszeretetnek, és nemzeti hűségnek, ugyanaz az áldozatra kész lelke lobogna, mint ’48 hőseiben, akkor a nehézségek, nem megfutamodásra, hanem helytállásra, hűségre és áldozatra buzdítanának, hogy mindannyian méltónak és érdemesnek találtassunk a 21-ik évezred kiteljesítésére.

A Millennium évében megjelent egy csodálatos könyv az Erdélyi Unitárius Egyház gondozásában, melynek címe. „A szent szabadság oltalmában”- Erdélyi unitáriusok a ’48-49 évi magyar forradalomban és szabadságharcban. A könyvet szerkesztette Gaál György. Amikor a könyvbe belelapoztam, és olvasni kezdtem azt, mind jobban, és jobban lepődtem meg azon a tényen, hogy a forradalomban milyen sok unitárius veszítette életét a szent szabadság eszményéért, és azon, hogy milyen nagy nevű emberek is részt vettek a haza, a nemzet és az emberi méltóság megmentéséért folytatott küzdelemben. Ez talán legjobb és a legkézzelfoghatóbb bizonyíték, hogy mi unitáriusok nem csupán hitünk megtartásában küzdöttük át az évszázadokat, hanem ha kellett megálltuk a helyünket a haza és a szabadság megtartása érdekében is.

Íme néhány számadat: a Fehér-Nyikó, Gagy, Székelykeresztúr Küsmöd, Kis, és Nagy-Homoród, Székelyderzs, Székelymúzsna, és Korond, unitáriusai közül elesett a hazáért 293 honvéd, köz-vitéz, tiszt és tiszthelyettes. A 20-éven aluli újoncozási lajstrom-ba 2048 ifjú neve található, ebből 970-et találtak szolgálatra alkalmasnak. A 970 alkalmasnak talált ifjú közül 93 volt unitá-rius, ami azt jelenti, hogy a 87-es zászlóalj mintegy 10%-a volt unitárius. A sok fájdalommal gyászolt unitárius testvérünk közül, akik életüket és vérüket adták a hazáért, a szabadságért, csupán pár nevet szeretnék megemlíteni, természetesen nem a teljesség igényével, azokat, akik bizonyságot tettek hitük, hazájuk és népük iránti elkötelezettségükről. Az első forradalmár Brassai Sámuel Erdély utolsó polihisztora, aki mindig fennhangon hirdette, hogy nem a mennyiség a lényeg Istenországa megvalósítása érdekében, hanem a minőség!

A másik nagy forradalmár, unitárius közösségünk kimagasló szellemi egyénisége Jakab Elek, Bem seregének először had-nagya, majd főhadnagya. Ma is emlegetik örök értékű mondá-sát, miszerint: „mindent megtettünk, amit kívánt a becsület. Tízannyi volt az ellen, győznünk nem lehetett”. Isten nyugtassa.

A harmadik nagy unitárius egyéniség, John Paget, aki angolból lett magyar és unitárius, és akinek egyéniségét, Jókai 1877 ben írt Egy az isten c. unitárius vonatkozású regényében nagysze-rűen rajzolta meg. A magyar gazdává vált angol orvos Ara-nyosgyéresen telepedett le. Wesselényi Polixéniával kötött há-zasságot, melyből két fiúgyermek, Artúr és Olivér született. Mindkettőt unitárius voltunk egy másik büszkesége Kriza János püspök, a Vadrózsák c. néprajzi gyűjtemény szerzője keresztel-te, - fájdalom, - de mindkettőt ő is temette. Egy angolból lett magyar és unitárius, John Paget, génjeiben hordozta a sza-badság szükségszerűségét a magyar haza és nyelv megmaradását. Nem lenne teljes megemlékezésünk, ha nem említenénk meg azon vértanukat, akiket Marosvásárhely főterén végeztek ki, -koholt vádak alapján - azért, mert részt vettek, Kossuth Lajos un. titkos ügynök Londonból irányított, összeesküvésében. Névszerint: - Török János, református, tanár, Nagyváradi Károly, református, földbirtokos, Gálffi Mihály, martonosi születésű, unitárius, nős, három gyermek apja, ügyvéd, szolgabíró. Orbán Balázs a másik nagy unitárius így emlékezett a marosvásárhelyi székely vértanukra: „Ők elhulltak, de éppen haláluk biztosítá a hallhatatlanságot számukra”. A kivégzés színhelyén, a marosvásárhelyi postaréten, 1874-ben a hálás utókor emlékoszlopot állíttatott a székely vértanuk emlékére, melyre Jókai Mór méltó szavait vésték: ”Szent hely ez, oh vándor! Egy nemzet tette e jelt itt, Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé, Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen; Ezt hitték, vallák és holtak érte híven”.

Nekik, és mindenkiért, aki a szabadságért adta életét, kell ünne-pet szentelnünk. De hogy állunk az ünneppel? - kiben milyen érzéseket vált ki március idusa, amiről sajnos sokan még azt sem tudják, hogy mit is jelent. Az Idus kifejezés az ókorban élt etruszk nép nyelvében gyökerezik, és azt jelenti elválasztani, vagyis a hónapot megfelezni. Ez a nap egy fordulópont a hónap közepén. 1848-ban is fordulópontot jelentett, március idusa.

De hogy állunk manapság ezzel a csodálatos lényegében kimeríthetetlen ünneppel. Ezzel kapcsolatban két élményem volt nemrégiben. Egyik két évvel ezelőtt történt midőn október, 23-át ünnepeltük az Operaházban, egyik előadó betegség miatt nem, tudott fellépni. Ekkor a moderátor bejelentette, hogy egy kislány szeretne elmondani egy verset. Mindannyiunk általános megle-petésére egy 13 éves, piros blúzos, vak kislányt vezettek a mikrofonhoz. A kislány bemondta a vers címét: Márai Sándor: Menyből az angyal, és elkezdte mondani a hosszú költeményt. Úgy csengett a gyermeki lélek és hang, mint a legszebb fohász:

„Nem érti ezt az a sok ember, /Mi áradt, meg mint a tenger?/ Miért remegtek világrendek? /Egy nép kiáltott”.

A másik élményem sajnos ennél sokkal szomorúbb és lehango-lóbb. Nemrégiben családlátogatáson voltam, és amikor az elő-szobában búcsúzkodtunk, meghívtam a családot, március 15-ét ünnepelni a templomunkba. A 13 éves kislány, aki ott volt ö is az előszobában, kikapta füléből a sétálómagnó füldugaszát, és mintegy szemrehányóan így szólt hozzám: - nem szeretem az ünnepeket, és nem is megyek sehová, majd, mint, aki jól végezte dolgát visszadugta fülébe a dugaszt.

Hazafelé eltöprengtem ezen a jeleneten, és eszembe jutottak azok az évek, amikor még jelbeszéddel sem említhettük március 15-ét, esetleg a sorok között kommunikálhattunk. Akkor jöttem rá, hogy az előbbi kislánnyal ellentétben, én nagyon szeretem március 15-ét, mert ilyenkor mindig párhuzamot tudok vonni Hazám és Unitárius Egyházam között, olyan értelemben, hogy mindkettő annak köszönheti meg és fennmaradását, hogy a legnehezebb időkben is rá tudott hangolódni a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi,- továbbá az Egy az Isten hit által sugallt, hit, remény, szeretet nagyszerű eszményiségére. Az elmúlt 12 év alatt szinte mást sem hallottunk, hogy nem érdemes és nem is kell eltúlozni az ünnepi megemlékezést, nem kell a kokárda, és nem kell túlzásba vinni a magyarkodást, hogy ezzel az ifjabb nemzedéket védjük meg a frusztrációtól, mi meg maradjunk a jelenben és kezeljük tabuként történelmünket.

Sajnos nekünk magyaroknak meg kell harcolnunk még nemzeti ünnepeinkért is, nem úgy, mint a franciák, akiknek eszükbe sem jut a Bastille bevételének évfordulóján a forradalom későbbi fejleményein töprengeni, a vérpadot és a guilotinnet felidézni, mely szégyenszemre királyuk fejét vette. Ők boldogok és büsz-kék, és ünnepeiken egyáltalán nem izgatja más nép, vagy nem-zet érzékenysége, még azoké sem, akiktől egyetlen vonással vették el az ország kétharmadát. Sajnos naponta mind jobban és jobban bizonyosodik be, hogy tele vagyunk kisebbségi érzéssel és tudattal, mint ahogyan azt Dobai Péter nagyszerűen fogal-mazta meg: „nem tudunk mit kezdeni visszakapott történelmünkkel, és szabadságunkkal”. Pedig itt az idő, mint 150 évvel ezelőtt! Ezt akkor észrevette, a bécsi udvar, István nádor, és az Országgyűlés rövidlátó politikusai. Itt az idő vallotta akkor a tettre kész ifjúság. Ők már akkor tudták: „a történet repülése, csak egy sóhajtás lengése,/ Pára minden pompa s ék,/ Egy évezred, egy buborék”. Hihetünk hát abban, hogy ismét itt az idő, remélhetjük-e, hogy az egységre vezető párbeszéd, meghozza a maga gyümölcsét? Talpra tudunk-e állni a hosszú függőség, és rabság után, el tudjuk e hitetni mindenkivel, hogy az út, amelyen elindultunk Európa felé, jó és helyes? Tudunk-e felemelt fővel ünnepelni, március 15-én, amikor drogfüggő egyének Andorkó Esztereket, segítőkész lelkésznőket gyilkolnak, amikor a családi erőszak, már-már tarthatatlan a társadalomban, amikor a globalizmus már szinte mindent felfalt, amikor az alkohol és drogfüggőség teljesen lealacsonyította az embert. Meg tudjuk-e őrizni, a Big Brother, és a Való világ fertője közt, anyanyelvünket, kultúránkat, őseinktől örökölt vallásunkat? Egy dolog azonban biztos, az ünnepi tevékenység, nem öncélú tevékenység. Ha az ember végre eljutna arra a felismerésre, hogy amikor ünnepelünk, háttérbe kell szorítanunk a hatalmi ambíciókat, hogy felülkerekedhessen az egymáshoz tartozás áldott öröme. Mikor lenne erre a legnagyobb szükség, ha nem most, a háború fenyegető árnyékában, vagy a nemzetközi kihívások pillanatában. Mi lehetne ennek az ünnepnek a legfelemelőbb üzenete, ha nem az, hogy ennek a mi kicsi országunknak minden baja közös, hogy nem mindegy, hogy van-e, vagy nincs vallási sovinizmus, hogy egész múltunkkal és jelenünkkel megyünk-e, Európába, vagy sem!

Ha az összetartozást, az egymás iránti szeretetet és megértést, az Egy igaz Istenbe vetett mélységes hitet és szeretetet fogja sugallni minden év március idusa, hiszem és meg vagyok győ-ződve, hogy mi magyarok is előbb-utóbb önfeledten fogunk ünnepelni, mondjuk, mint a franciák. Hiszem továbbá, hogy a zavartlelkű gyermekek, egy szép napon kiveszik majd fülükből a sétálómagnó fülhallgatóját, és az őrjítő dobolást fel fogja válta-ni a nemzeti színű zászló selymének lágy suhogása a szélben. Hiszem, hogy egyszer csak ők is kijönnek a sötét és füstös disz-kókból, és beszippantva a virágillatú tavaszt, szemüket felemelve a villogó TV képernyőjéről a végtelen kék égre, megértik majd március 15-e üzenetét. És hiszem, hogy a szabadság nem lesz ürügye a testnek, sőt az emberek szeretettel fognak egymásnak szolgálni, és hogy nem sok idő múlva az emberek, úgy fognak egymáshoz szólni, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni. Ámen!

Rázmány Csaba püspök