Erdélyi kirándulás, 2006. augusztus

Már nem is emlékszem pontosan, mikor vetődött fel a gondolat először, hogy kirándulást szervezzünk Erdélybe. Mindenesetre az indulás előtti hetekben, napokban többször tűnt képtelen ötletnek. Először az euró óráról – órára történő emelkedése, a benzin árak változása keserítette meg a készülődést, majd a névsor állandó átalakulása volt, ami fejfájást okozott. Ám végül csak összeállt a csapat és 2006. augusztus 6-án reggel 7 órakor aggódó szülők tekintetével kísérve hagytuk el a Nagy Ignác utcai találkozóhelyet.

Az úti terv alapján, Csúcsán a Boncza kastély volt az első állomás, ahol hosszabban szerettünk volna időzni, de addig még hosszú kilométerek megtétele várt ránk. Szerencsére a hangulat hamar a tetőfokára hágott. Mindenesetre a határon már teli torokból zengtük a tábori nótákat Samuról, aki Afrikába ment, illetve az újra együtt utazó nagy csapatról. Sajnos Nagyváradon egy kicsit megijedtünk, mert csoportunk egyik legkisebb tagja, Boldizsár akkorát esett, hogy félő volt, az eredeti programon változtatva az első állomás a helyi kórház sürgősségi osztálya lesz. Nem így lett. Sőt! Még egy balesetecskét leszámítva minden komolyabb sebesülés és baj elkerült minket a tíz nap alatt.

Miután megnéztük a kastélyt, Kolozsvár felé vettük utunkat, ahová este 6 óra körül értünk. Szállásunk a Unitárius Kollégium vadonatúj benntlakásában volt, ahol nagyon szép helyen hajthattuk álomra a fejünket. Előtte azért még sétáltunk egy nagyot a város központjában, majd a Fellegvárról csodáltuk meg a kilátást, felelevenítve a városhoz fűződő emlékeinket, amiből szerencsére sokunknak jó néhány akadt. Az idő eleinte nem kedvezett, így esőben feküdtünk és másnap így is vágtunk neki a Tordai-hasadéknak. Míg a kicsik az első hídig, addig hős nagyobbjaink az időjárás viszontagságaival dacolva teljesen megmászták a sáros, csúszós függőhidakat. A finoman ízesített, darált húsból készült „mics” persze mindenkit kárpótolt, csak sajnos nem volt elég. Bármennyire kedvesek voltunk a vendéglősökhöz mégsem sikerült többet vennünk, mert mint kiderült aznap nem számítottak ennyi éhes szájra. Csókfalván még megálltunk egy rövid pihenőre, (Itt mondanánk köszönetet a lelkészházaspárnak, hogy türelemmel fogadtatták bőrig ázott, sáros, fáradt csapatunkat.) majd Vargyasra indultunk. Homoródszentpált elhagyva kicsit, Oklándnál pedig már egyre jobban izgultunk. Valami azt súgta, lesznek még gondjaink az este folyamán, hisz szállásunk közvetlenül a Homoródalmási barlang mellett, Vargyastól 14 kilométerre van…. és így is lett!

A szürkületben házigazdánk Bodor Sándor és felesége Erzsike már nagyon várt bennünket egy ARO típusú tehergépkocsival, amelynek rakodótere ettől fogva egyetlen közlekedési eszközünk lett. Ide préselődtünk be, és 45 percet utaztunk szállásunkig. Bár az elején, bevallom, fanyalogtunk, mégis egy idő után élvezni kezdtük az utazásnak ezt a formáját.

Éjfél felé végre megérkeztünk „a világ azon végére, ami egyben a világ közepe is”. A táj és az itt eltöltött két nap lassan mindenki szívébe belopta magát. Az elején persze mindenkinek meg kellett barátkoznia az új dolgokkal, mint például a pottyantós WC-vel, hálózsákos alvással, fafűtéses kályhával, áram nélküliséggel. Mégis majdnem mindenki itt szeretett a legjobban lenni. Gyermekeink így írtak róla: „ Alegjobb a Vargyason eltöltött idő volt. Azért gondolom így, mert nagyon szeretek a természetben kirándulni, és itt lehetőségünk is volt rá. Ugyan nem volt térerő, és áram sem mindig, de sokkal jobb volt így, mert a mostani szálláson állandóan megy a televízió, ami nem hiányzott.” „Erdélyország egyszerűen gyönyörű. Gyönyörűsége a tájak sokszínűségében lakozik, és a helyi emberek vendégszeretetében. Nekem személy szerint a Vargyasi szorosban eltöltött idő tetszett a legjobban. Azért mert közel volt a természet, láncfűrész hangjára ébredtünk (Ezt én intéztem vekker helyett, még egyszer köszönöm Istvánnak! És a sok más segítséget is.) és vállizmainkat fahasogatással tréningezhettük. ” „Azért is tetszett a Vargyason eltöltött idő, mert legalább megtanultam patakban fürdeni és mosni. Nagyon tetszettek a túrák.”

Itt aztán jártunk a barlangnál, állatokat simogattunk, lovagoltunk, mészégetőket néztünk, gombásztunk. Minden apró dolog, nekünk városiaknak gyönyörűséget okozott. Egy nyolc éves kislánytól jegyeztük le: „Nekem a lovaglás tetszett, azért, mert mikor a szőrén ültem, akkor nagyon nyomott a gerince.” Egy nagyobbacska pedig így:„Nekem az volt a táborban a legjobb, amikor Adrienne elvitt minket lovagolni és megszeretettem Barbival a lovaglást. Nagyon jó volt, hogy foglalkozhattam a nálam kisebbekkel és az is tetszett, hogy szükség volt a segítségemre. Még vágtáztunk is! Ami még nagyon jó volt, hogy mikor jöttünk le a hegyről végig rohantunk és a patakon is átgázoltunk.”

Nemcsak a táj, de házigazdáink is egyfolytában kényeztettek bennünket. Lesték kívánságainkat, és amit, csak lehetett megmutattak. Mialatt mi kirándultunk finomabbnál finomabb erdélyi ételeket készítettek nekünk Margit vezetésével, amit ezúton itt újra megköszönünk.

„A hegyekkel körülölelt Szent Anna tó” – következő napunk úti célja – sokak kedvenc helyévé vált. A hozzá kapcsolódó legenda mindenki érdeklődését felkeltette. A víz nagyon hideg volt, de ez nem tartotta vissza legbátrabbjainkat. Liluló szájjal, vacogva, de megmártóztak a vízben! És végül a vizes Balázs is megtalálta eldugott ruháját. (Még egyszer bocs!)

Ha már útba esett, Kisbaconban megnéztük Benedek Elek szülőházát is, ahol egy rövid előadást hallgattunk meg az író életéről, munkásságáról.

Augusztus 12–én került sor a Szejkei Unitárius találkozóra, amire nagyon készültünk, hiszen csoportunkból mindenki most vett részt először ezen a rendezvényen. Büszkén, magasba emelve vittük zászlónkat, amely hirdette, hogy honnan érkezett csapatunk, és amelyet mindannyian aláírtunk. Nagyon elgondolkodtató és egyben megható volt, ahogy újra és újra megállítottak bennünket idősek és fiatalok megköszönve részvételünket és azt, hogy vállalkoztuk egy ilyen hosszú útra. A székely ruhába öltözött lovasok, a koszorúzási menet, a zenészek, a székely kapuk mindannyiunkat lenyűgöztek. Jó volt átélni, tudni, hogy mi is ide tartozunk.

A Gyilkos tó és a két– háromszáz méter magas sziklafalak között öt kilométer hosszan tekergő hasadékvölgy, a Békás szoros mindnyájunkat ámulatba ejtett. Sajnos az autóforgalom egyáltalán nincs megoldva, így jóval kevesebb időt tudtunk itt eltölteni, mint amennyit szerettünk volna. Talán ez a nap volt a legkevésbé mozgalmas, hisz időnk nagy részét a buszban töltöttük utazással. Sebaj, legalább kialudtuk magunkat! A Bucsin tetőn elköltött piknik után Farkaslaka felé indultunk, ahol a következő két éjszakán aludtunk. Egészen furcsa volt újra ágyban nyugovóra térni, villanyt égetni. Mivel a csapat a buszon kipihente magát az esti lefekvés elhúzódott. A takarodó időpontjáról, amúgy is mi felnőttek egészen másképpen vélekedtünk, mint a csapat többi tag. „Nekem az nem tetszik, hogy tizenegykor el kell menni lefeküdni aludni.” – háborgott gyakorta az ifjúság. A nap végét az esti foci tette izgalmassá. „Nagyon jó volt a sötétben játszani. Mi voltunk a színesek! Mi nyertünk! Nagyon jó volt, mert először fociztam. Szerintem mindenkinek tetszett. Még azt sem bántam, hogy az arcomba talált a labda. Még az is jó volt, hogy Janka is focizott. Sajnos hamar vége lett!”

Parajdon és Szovátán gyorsan telt az idő. A sóbánya illetve a Medve tó izgalmas programnak bizonyult. A gyerekek a tájat, a gondtalan játékot, a fürdőzést élvezték. Én azt, hogy mindkét programot baj és gond nélkül letudtuk. Persze a sós vizet is megkóstolta mindenki, mint ahogy a bánya falait is bőszen nyaltuk.

A tíz nap hamar eltelt, Budapestre ismét Kolozsvár érintésével indultunk. Előtte azonban Csókfalván megnéztük az unitárius templomot. Lázár Levente tiszteletes úr elmesélte a templom építésének történetét, megmutatta a gyülekezet legrégibb kelyhét, illetve első jegyzőkönyvét. Templomuk az elmúlt évben kívül–belül csodálatosan megújult, megszépült visszanyerve eredeti szépségét és hangulatát.

Küküllődombón különleges élményben volt részünk. A generációs különbségeket is feledtetve, a gyerekeket is meghatotta az a melegszívű, érzékeny fogadtatás, ami felénk áradt. Az ordás lepényen keresztül szó szerint megízlelhettük őseink üzenetét. Péterfi Sándor tiszteletes úr és felesége az unitárius templomban és a tájházban mesélt a falu életéről, történetéről. Itt szeretnénk megköszönni Finta József segítségét, aki a távolból is gondoskodott, hogy felejthetetlen állomása legyen kirándulásunknak szülőfaluja.

A határt szerencsésen és viszonylag gyorsan átlépve, már mindannyian vidáman énekeltünk, beszélgettünk hazafelé, sőt a busz mikrofonja segítségével mindenki közhírré adhatta legszebb élményeit, tapasztalatait, melyeket az utazás során szerzett. Sokat nevettünk ezeken a beszámolókon is.

Végezetül azt hiszem mindenki egy közösen megélt érzéssel, gondolattal gazdagabban hagyta el a buszt, amelyet itt egy mondatban szeretnék összefoglalni. Le lehet rombolni várakat, odébb lehet csúsztatni határokat, de a múltunk gyökereiből táplálkozó meséket, mondákat, dalokat, a kézből kézbe átadott mesterségek üzenetét, rokonaink érintését nem lehet!

A fenti beszámoló közös munka, bár nagy része Szász Adrienntől és Béres Annától származik, a kiránduláson résztvevő, minden gyermek véleménye, leírása, élménybeszámolója helyett kapott benne. Köszönjük!

További képek a Pestszentlőrinci Unitárius Egyházközség honlapján megtekinthetők.

Fényképek: