Hitünk folyamata

 

A mai teológiai gondolkodásban (az unitáriusban is) a hitnek kétfajta felfogásával találkozunk. Így az egyik megfogalmazásban az ember és Isten viszonya „statikus”, „természetes állapot”, vagy adott, vagy nem. Egy másik elgondolás szerint hitünk nem más, mint folyamat, mely folyamat során fokozatosan jutunk le Istenhez. E két felfogás együtt él a köztudatban, bár manapság egyre többet hallani a fokozatos hitre jutásról, a hitbeli folyamatról (pld. Unitárius Ösvény).

Az első felfogás a középkori teológiától kezdődően általános fogalmakat alkot meg, ember és Isten viszonya azonban egyre távolságtartóbb lesz. A „racionális” felfogás, a „hagyományos megközelítés”, a tekintély „ereje”, a „lapos” humanizmus immanens erőtlensége hamis objektivizmussá idegenítette Isten megismerését.

Bár az Istenhez való „egzisztenciális” viszonyulás, annak megtapasztalására fektetett hangsúly a reformáció előtti és alatti időkben is megőrződik (ferencesek, pietista mozgalmak), igazi fordulatot Schleiermacher és követői tapasztalati módszere hozott (Kierkegaard, Dosztojevszkij stb. munkásságával most nem foglalkozunk).

Rövid elmélkedésemben erről az egzisztenciális viszonyulásról, a hit folyamatáról szeretnék szólni. Teszem azt az újkori filozófia segítségével (mely természetesen nem mentes a teológiai elemektől), hisz e tekintetben innen (is) várjuk rendszeres teológiánk igazi megtermékenyítését.

Mint ahogyan a teológia, úgy a nyugati filozófia is hosszú időre „elfeledkezik a létről” (alapvetően heideggeri gondolat). Az arisztotelészi hagyományt folytatva a tapasztalat nem más, mint puszta alkalom az általános fogalmak létrehozására.

Az egzisztencializmus úttörői hívják fel a figyelmet az érintettségre, arra, hogy nem figyelhetjük magunkat kívülről, nem egy világon kívüli életet foglalunk el, hanem állandóan érintve vagyunk (sokszor nem is kellemesen), tehát létbe vagyunk ágyazva (értsünk „bármit” is ez alatt). A filozófus és teológus viszonya a léthez tehát alapvetően egzisztenciális.

Környezetünket a tapasztalat útján értjük és érezzük, Isten is a tapasztalat útján közelíthető meg (nyitott tapasztalat). Leginkább ontológiai, tudományos és misztikus tapasztalatról szoktunk beszélni. A mi igazi „problémánk” a misztikus tapasztalat, a belemerítkezés és részesedés Isten legbenső életében. Teológiai éveimre visszagondolva egyre inkább értem és érzem azt, hogy miért tudott tért hódítani a meditációs gyakorlat, továbbá Pilinszky János költészete, amely költészet életre hívja a létbevetettség megmutatását, a végsőkig redukálja egzisztenciális problémáinkat, ugyanakkor azonban evidenciát is fakaszt, és kiútként (mint ahogyan ez az egyetlen kiút) a hitet ajánlja föl.

Schleiermachert követően Heidegger, Gadamer, Ricoeur és társai próbálták közelíteni a szubjektumost és az objektumot, teológiai értelemben az Istent és az embert. Ezek szerint Istent feltáró értelmezésben lehet megközelíteni, nem annak leírása, hanem megtapasztalása és megértése a fontos (a kérdés etikai oldalát most nem érintjük). Intuitív rálátással az elrejtettet kell előhozni, megteremteni. Nem a kire, hanem a hogyanra koncentrálnak.    

A husserli értelemben vett fenomenológia kapcsán (azt a teológia nyelvére lefordítva) még Isten és ember közvetlen kapcsolatáról beszélhetünk. S bár Isten arca fedettségben van, azt az evidencia elvében kimondott közvetlenséggel meg lehet közelíteni, azt közvetlenül fel lehet tárni. Az emberi megismerés tartalmazza a rejtettet és a magnyilvánultat, annál is inkább, mivelhogy belőle fakad. Természetesen Isten „tudatosodása” tagoltan, azaz időlegesen valósul meg, ezt azonban mégsem nevezhetjük folyamatnak. 

Heidegger felfogásában (fenomenológikus és hermeneutikus felfogás) azonban a közvetlen evidencia kritikai alkotóelemeire bomlik. Így Istent nem lehet a maga mivoltában teljesen megismerni, csupán végtelen sok tapasztalat szintézise során. Ezt tesszük, amikor Istent embertársainkban, a kőben, fűben és fában stb. látjuk. Sajnos ma egyre nagyobb mértékben pluralizálódnak azok a dolgok, eszmék és gondolatok, melyekben megragadják az emberek Istent.

A hermeneutikus felfogás igazi kidolgozója Gadamer, aki aztán megteremti a hermeneutikus kör fogalmát. Arról van szó, hogy egy olyan Istenhez közeledünk, aki már eleve „ismerünk”, feltételezünk. Hiszen életünk egy mindent átfogó, értelmet adó Isten alatt folyik, ki minden résztapasztalatnak forrása. És itt nem csupán tárgyi vagy objektív tapasztalatokról van szó, hanem benső életünk horizontjairól is.

Mindent összevetve, a részekből állítjuk össze az egészet, az egészből pedig a részeket. Ez képezi a hermeneutikus kört, ha úgy tetszik, a hit körét.

Azonban e kérdés kapcsán még nem állhatunk meg itt.  A „hermeneutikus kör” csak metaforikus kifejezés, hiszen logikailag hibás kifejtéssel nézünk szembe. Miközben tapasztalatokat gyűjtünk, azokban fokozatosan gazdagodunk. A megismerés ezek szerint nem oda tér vissza, ahonnét elindult. Ezért a mai tudományos gondolkodás „hermeneutikus spirálról”, a hit spiráljáról beszél.

Tehát nem pusztán körben forgunk, hanem spirálisan fejlődve közeledünk Istenhez. A spirális fejlődés elmélete már hosszú ideje közhelynek számít a tudományok területén (így az önteremtés esetében is), ezt ki lehet/kell terjeszteni a vallásos életre is. Természetesen ez a folyamat eseményszerű, dialógikus, egyfajta ismétlésre épülő feltárulkozás, de erről itt bővebben nem beszélünk.

Egyszóval hitben (is) tökéletesedő emberek vagyunk. Csak rajtunk áll, hogy értelmünk, érzelmünk és akaratunk segítségével bekerüljünk a hit folyamatába (bár ez még mindig nem elég, szükségünk van az „élő Isten kiáradására” is), belső bizonytalanságainkat legyőzzük, önmagunkat elfogadjuk, küzdjünk azért, hogy hitünket belülről megerősítsük. Fontos erre koncentrálni, mert a mai világ veszedelmes esélyének tartom azt, hogy a relativizmus terjedése azzal fenyeget, hogy magát a kérdést, a bekerülés fontosságát is elvesztjük.

Ha így cselekszünk, akkor minden beteljesedés egyben új kezdet, egy még teljesebb betejesedés kezdete lesz. A beteljesedés olyan mértékben tágítja lelkünket, hogy a következőkben még többet befogadjon Istenből.

Végül pedig azt hiszem, hogy számunkra a fontos kérdés nem más, mint az ember a maga egzisztenciális létében. Isten csak az emberen keresztül írható le (teológiai antropológia), az emberi forma Isten elválaszthatatlan hordozó közege. Ezért az ember keresztmetszetét kell szemügyre vennünk mindennapi létében, a transzcendenshez, a közösséghez való viszonyában (önmaga arcát csak a másiktól kapja).

A teológia problémakörének éppen ezért ki kellene szélesednie. Nem nélkülözhetjük a transzcendens világba behatolva a filozófiai problematikát, a metafizikai érzéket, a pszichológiai kérdéseket stb.

És bár a hívő ember önmaga is „megtalálja valahogy” az utat Istenéhez, örök figyelemmel kell kísérnünk azt, hogy ez útban mértékadó, elirányító szerepet az egyetemes egyháznak kell adnia, általa pedig a teológiának.

    

Pécs, 2002. június 9.                                                          Máté Ernő-unitárius lelkész