LÁSZLÓ GYULA (1910-1996) képzőművész, régészprofesszor

Gyermekkora: László Gyula 1910. március 14-én született Kőhalmon (Erdély).

„Családom, s magam a magyar nemzet legkeletibb törzséből, a székely népből származunk.” (Unitárius Élet, 1992. IX- X.)

„Nagyon szegények voltunk, - majdnem azt mondtam, hogy hál’ Istennek, mert – a szegénység sok emberi szépséget hoz ki belőlünk, ami egyébként csendben maradva nem jutna el a felszínig. Édesapám, hogy kiegészítse kis tanítói fizetését, beállt suszterinasnak. A suszterlegények gúnyolódtak a közéjük állt tanító úrral… Szegény édesanyám mosást vállalt, mi pedig meghúzódtunk a kollégium egyik pinceszobájában, amelyiken átvezetett a központi fűtés csöve, ez rendszeresen megrepedt, így állandóan gőzben éltünk, mindenünk nedves volt. Végül a románok kiutasítottak minket Kolozsvárról, és ki kellett költöznünk a „nagy semmibe”, Budapestre. Közben Szolnokon vagonlakók voltunk.” (Portréfilm - Duna Televízió, 1995. XII. 30.)

Gimnáziumi évei: Már fiatal gimnazistaként a magyar őstörténet érdekelte; édesapja - a Néprajzi Múzeum könyvtárosaként - ehhez kapcsolódó írásokkal látta el.

A gimnázium mellett Szőnyi István magániskolájában tanult. „…az osztály nekem gyűjtött egy temperakészletre, ecsetekre és palettára. Amikor megnyertem a középiskolai országos rajzversenyt, akkor az iskola büszkesége lettem. Nyugodtan mentem az érettségire, hiszen csak nem buktatják meg az iskola büszkeségét!” (Portréfilm - Duna Televízió, 1995. XII. 30.)

Képzőművészeti

Főiskola: „Érettségi után jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, ahol istenáldotta nagy mesterek neveltek engem. Nemcsak festészetre, de emberségre is.” /Rudnay Gyula, Réti István, Csók István, Glatz Oszkár, Lyka Károly/ (Portréfilm - Duna Televízió, 1995.XII.30.)

Szakdolgozata: A rajz, mint művészi kifejezőeszköz, sok száz kísérleten alapult („vak” rajzoltatás), és gazdagon hasznosította, amit a pszichoanalízisből tanult.

„Elvégeztem a főiskolát, ösztöndíjjal Londonban, Rómában, Velencében, Firenzében, Párizsban voltam, ahol az a nagy megtiszteltetés ért, hogy bármit kiadtak a grafikai osztályokról megnézésre. Én Leonardo rajzait kértem. Hozták is páncéldobozban, és azt mondták, hogy csak a keret szélét szabad fogni, és úgy nézni. Egyszerűen csodálatos volt, imádkozni lehetett előtte. S akkor magamban azt gondoltam, hogy te, László Gyula, mit keresel te ezek után a művészetben, hát hiszen Leonardo mindent megcsinált. S valóban, amikor hazajöttem, körülbelül másfél mázsa rajzomat eltüzeltem a fürdőszobában. Mindig jól befűtöttem, s amikor forró lett a víz, tusoltam, aztán megint újra elölről, - szóval szakítottam a művészettel…” (Portréfilm - Duna Televízió, 1995. XII. 30.)

Egyetemi szakok: „Beiratkoztam az egyetemre, elvégeztem a művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot.” (Portréfilm - Duna Televízió, 1995. XII. 30.) Később ókeresztény régészet, néprajz, magyar föld régészete szakon summa cum laude doktorált.

A szegények

régésze: „A szegény ember régésze szeretnék lenni, azok életét szeretném kutatni, amik mi is voltunk.” (Kézirat, 1993.) „Természetszerűleg írtam fejedelmek, kagánok sírjairól is, de fő törekvésem mindig is az volt, hogy a köznép életét tárjam fel, ismertessem meg.” (Kardos István – Élet és Tudomány, 1991. V. 17.) Eleink hétköznapjait, családi életét, hitvilágát kutatta.

1960-ban részt vett a római Nemzetközi Régészeti kongresszuson, s ettől kezdve rendszeresen több külföldi kongresszuson számolt be módszereiről, eredményeiről.

Öntörvényű kutatási módszere már fiatalon kiemelte a hazai és a nemzetközi régészek közül. Új szemléletének lényege az volt, hogy a középpontba magát az egykor élt embert, anyagi és szellemi világát állította.

A kettős hon-

foglalás elmélete: Neve a kettős honfoglalás elméletével lett közismertebb, mely szerint a magyarság egy része, vagy talán zöme is Árpád magyarjainak a bejövetele előtt már itt lakott a Kárpát-medencében. Vagyis két magyar történelem van. A magyar föld népéé és a nemességé. Az első az első honfoglalás fehérmagyarjaié, az onugoroké, a legyőzött, jobbágysorba került parasztnépé, a másik pedig Árpád népének, a hódítók, a harcosok rendjének, a későbbi nemesség alapjának történelme. E két történelem először 1848-ban vált eggyé. A magyar nép és az urak akkor találtak egymásra. A „kettős honfoglalás” ekkor „kettős történelemmé” tágult.

A tudomány és mű-

vészet kettősége: Párhuzamosan folytatott kiemelkedő régészeti és képzőművészeti munkásságot.

A művészet szeretetét lírai alkatú édesanyjától, a tudomány szeretetét pedig édesapjától kapta útravalóul. „Hol festő szerettem volna lenni, hol régész és a székely őstörténet megírója. Ez a két természet nagyjában hétesztendőnként váltakozott bennem... Amikor az egyik kifáradt, erőre kapott a másik.” (Kardos István – Élet és Tudomány, 1991. V. 17.)

„…csinálom, amire a sorsom kényszerít. Nem azt, amihez kedvem van, hanem amire a sors kényszerít. Ha most rajzolnom kell, akkor azt teszem, ha meg írnom kell, akkor írok, tehát ilyen kényszerítésekből formálódik tovább ez a kettőség az életemben.” (Portréfilm - Duna Televízió, 1995. XII. 30.)

Rajzai: „Kétféle rajzaim vannak: Elsőül vonalrajzok, főként meztelen leányokról. Egyetlen vonallal készültek… Általában inkább vonalmuzsika, semmint rajz. Rajzaim másik része kortársaimról készült arcképsorozat, számuk talán hatszáz… Míg barátaim beszélgettek, én rajzoltam őket. A magyar szellemi élet panteonja gyűlt ezeken össze.” (Kardos István – Élet és Tudomány, 1991. V. 17.)

Otthonának falain Kodály, Bartók, Tersánszky, Illyés, Tamási Áron, Füst Milán rajzportréi jelezték, hogy benne élt a magyar művelődéstörténet legmagasabb szférájában.

Kézirat-

gyűjteménye: Ezzel párhuzamosan nemzeti értékké fejlődött kéziratgyűjteménye: Kossuth, Széchenyi, Mednyánszky, Kós Károly, Jókai, Arany, Berzsenyi, Vörösmarty, Babits, Kosztolányi, Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, a Nyugat nagy nemzedékének szinte minden jeles alakjának írásait megszerezve.

„Főként a népi írókkal alakult ki igen szoros baráti kapcsolatom… Csak később világosított fel Illyés Gyula, hogy ez akkor a legnagyobb bűnnek számított.” (Kardos István – Élet és Tudomány, 1991. V. 17.)

Házasságkötése: Huszonhét évesen feleségül vette főiskolai szerelmét, Vidra Máriát (rajztanárnő, festőművész). Házasságukból egy fiú és egy lánygyermek született.

Harriseion

ösztöndíj: „1938-ban megkaptam a Harriseion -ösztöndíjat, amellyel majd fél évet töltöttünk feleségemmel együtt Görögországban. A görög és bizánci művészet átélése végigkísért életemben.” (Kézirat, 1993.)

Az egyetemi

katedra: „Negyven éven át voltam a régészet egyetemi tanára előbb Kolozsvárott, majd Pesten, időleges száműzetéssel.” (Kézirat, 1986.III.25.)

„Mindent megpróbáljatok, s ami jó, azt megtartsátok, ez volt családi nevelésem alapja. Ez eleve kizárta a tekintélyt, és magába foglalta a kísérletezést. Hallgatóimat arra neveltem, hogy tanulmányaikban ne ismerjenek tekintélyt, tehát ne érveljenek azzal, hogy X vagy Y ezt mondta, így tanította, s engem is bírálón nézzenek. Isten őrizze őket attól, hogy igazolják egyik vagy másik tételemet. Mivel a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle, tehát mindegyikünk tévedhet megítélésében… Mivel a messze múltat inkább csak sejtjük, jobb a termékeny bizonytalanság, mint a biztosság öncsalása… Minden becsületes bírálatot köszönettel fogadok!” (Kézirat, 1993. I. 19.)

„Soha nem mondtam azt, hogy így és így volt, csak azt, hogy valahogy így lehetett.” (Kézirat, 1994. IX. 14.)

„1978-ban az Egyesült Államokban jártam, és magammal vittem André Gide-nek egy mondatát, amely nagyjából úgy hangzik, hogy figyeljünk azokra, akik az igazságot keresik, de óvakodjunk azoktól, akik hirdetik.” (Pesti János – Élet és Irodalom, 1980. VI. 19.)

Egyéb

tevékenységei: Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Múzeumban, valamint a Nemzeti Múzeumban díjtalan gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője.

Amikor „jóakarói” száműzték a régészeti közéletből erősen lecsökkentett fizetése pótlására történeti diafilmeket festett.

Bartók Béla igézetében Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett.

Sokirányú érdeklődése során kipróbálta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést.

„Hatszáz munkám jelent meg nyomtatásban. Kiadták harminc könyvemet, tömérdek apró tanulmányomat és nagyobb terjedelmű írásomat. Ezek régészeti, képzőművészeti, művészettörténeti tárgyúak.” (Kardos István – Élet és Tudomány, 1991. V. 17.)

„Persona

non grata”: „Sokáig voltam régészetünk persona non grata -ja de ez nem bántott, mert hiszen magam vágytam arra, hogy még életemben elfelejtsenek! Ami maradandó érték munkásságomban, az váljék a magyar közműveltség szerves részévé név nélkül, ami pedig esendő volt bennem, azt amúgy is kirostálja az idő.” (Unitárius Élet, 1992. IX-X.)

Díjai:

„Legnagyobb elismerésem volt hallgatóim, ma barátaim szeretete. De aztán más formában is megemlékeztek a munkásságomról.” (Kézirat, 1994. IX. 14.)

Finn Oroszlán lovagja

Munka Érdemrend arany fokozata

Aranykoszorús csillagrend

Kiváló tanár

Széchenyi-díj

Budapest V kerület díszpolgára

Több magyar és külföldi tudományos társaság rendes-és tiszteletbeli tagja