Jelen sorokban szeretnék beszámolni az I. Unitárius Tinédzser Táborról. Kedves Olvasó, elnézésedet kérem, ha ez nem egy szokványos beszámoló lesz. Engedd meg, hogy ezen a fórumon a lényegről írjak.

Mint az életben a legtöbb dolog, ez a tábor sem indult zökkenőmentesen. Vártuk a tömeg jelentkezését, de a tolongás elmaradt… Csalódás és újratervezés. Helyszínt változtattunk és annak a két maréknyi 13-16 éves tinédzsernek lehetőséget adtunk a találkozásra. Lefújhattuk volna, mégsem tettük. Talán az Isten hangja csendült meg a szívben, mely azt sugalta: aki akar az valóban itt van. A téma önismereti jellegű volt, de ki hinné (a hasonló korú ifjakat nevelő szülők biztosan tudták már előre), hogy a gondosan megtervezett beszélgetések kivitelezése nem akart beteljesedni. Más feladat elé néztünk, újra világossá vált: “Ember tervez, Isten végez”.

Augusztus 8-án indultunk útnak a csapat egy részével Budapest Nyugati pályaudvaráról a Hódmezővásárhelyi Unitárius Egyházközség papilakjára. A nagy csendet hirtelen nevetés és jókedv, a találkozás öröme váltotta fel. Az első napot utazással, berendezkedéssel, egymás megismerésével, önmagunk belső szobáinak nyitogatásával kezdtük. Az ismerkedős napot hajnalig tartó “pizsipartyval” zártuk (ami természetesen nem volt betervezveJ). Hamar rá kellett jönni, hogy ez a kor a dacról, az akarat kifejezésének fontosságáról szól… Míg a gyerekek kisebb korukban annyira szófogadóak, elfogadóak, később mikor kilépnek a kisgyerek cipőből világot váltanának. Mi pedig a sokat látott felnőttek azt mondjuk, hogy ez nem jó. Sem nekünk, sem az iskolának nincsen türelme kérdezni és hallgatni. Szabályokat tartatunk be és “társadalomnak neveljük”, mert az a biztos, ha be tudnak illeszkedni. Sok érdekes dolgot hallottam a fülemmel és a szememmel első este és akkor már tudtam itt én is rengeteget fogok tanulni önmagamról, elvárásokról, következetességről, a múltról és a jövőről. Leginkább emlékezni fogok azokra a “nehéz időkre” és nem csak holmi nosztalgiával, hanem megértéssel.

Második napon az eső elmosta a terveket, a strandolást el kellett napoljuk, de belefért az áhítat, a tábor logójának megtervezése, ping – pong, léghoki, billiárd, csocsó és egy kis esti mozi is. Kiderült ki az akinek mindenképpen nyerni kell, ki a csapatjátékos és ki az aki inkább félreáll a konfliktusosabb helyzetekben. Ezen a napon megtapasztaltuk az újra való nyitottság felszabadító érzését és rájöhettünk arra, hogy ésszel valóban nyerhetünk a legkilátástalanabb helyzetekben is.

Harmadik nap túrázni mentünk Mártélyra a Tisza – holtág tanösvényére. Már az indulás sem volt zökkenőmentes, de az erdei út valahogy kisimította a ráncokat lelkünk lepedőjén. 8 km gyaloglás után megpihentünk, megmerítkeztünk a Tiszában és késő délutánig röpiztünk majd métáztunk. A nagy csapatban való játék megmutatta nekünk, hogy bár vannak köztünk kevésbé sportosak, vannak köztünk kiemelkedően jók, az összefogásban egységesek vagyunk és a különbözőségeink gyakran az erősségeink is.

A reggelit a negyedik napon is áhítattal indítottuk, ahol a szem és a lélek tisztaságáról hallhattunk tinédzser szemüvegen át. Ezt a napot Szegedre terveztük. Felsétáltunk a Dóm egyik tornyába, beláthattuk a höpölygő Tiszát és a város nagy részét, majd szabadulószobába mentünk és meglátogattuk a Zsinagógát is. Volt itt öröm a szabadulásban és csalódottság a sikertelenségben. Itt értük el a héten a feszültség csúcspontját. Elvárások tömegét öntöttük bele az előttünk elterülő társadalomtengerbe és szabadultunk meg rossz emlékeinktől. A tramtrain indulása előtt fagyiztunk, hogy kipihenjük magunkat a mozgalmas délelőttben.Vásárhelyre “hazaérve” a Tűzoltóság felé vettük az utunkat és bemutatást kaptunk egy tűzoltó munkájáról, néhány szert ki is próbálhattunk. A veszély, az erő, a segítés más értelmet nyert. Utolsó este a fiatalok tartották a záró áhítatot, ami nagyon mélyre és személyesre sikeredett, a lelkem úszott a boldogságban. A tábortűz adta fény és a pillecukor finom illata kicsit az elköszönés hangulatát idézte. Ekkor már éreztem, megérte.

Utolsó napon befejeztük a tábori logót és szépen lassan szállingózni kezdett a társaság. Egyre kevesebb gyerek és egyre kevesebb csomag, egyre kevesebb zaj… aztán eljött az ideje az indulásnak. Késett a vonat, lekéstük a csatlakozást… nem baj, jön a következő… S míg én azon aggodalmaskodtam, hogy a szülőknek gond lesz a késői érkezés a gyerekek a plusz egy óra idejében fürdőztek…megérkeztünk a pályaudvarra és egyszer csak azon kaptam magamat, hogy nincs több gyerek… egyedül vagyok…üres érzés volt.

Mert van az a fáradtság, hogy embert sem akarsz látni és van az a fáradtság amikor mosollyal az arcodon térsz nyugovóra. Az élet nehéz, tudjuk mindannyian és még sok száz örökmondást is leírhatnék ide, de a teher mindig könnyebb, ha ezt megoszthatjuk. Legyen ez egy távoli barát, legyen ez társ, szülő, ismerős. Ezek a gyerekek egymásba kapaszkodtak és úgy öntötték ki szívüket. Teremtettünk egy biztos pontot a jó Isten tenyerén, ahol együtt lehettek és közelebb léphettek felnőtt önmagukhoz! Én pedig közelebb léptem a bennem lakó dacoló, de mindig lelkesedő tiszta gyermekhez. Köszönöm Nektek!

Szabó Csengele