Főpásztori levél járvány idején
Ézs 41,13: „Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom a jobbodat, és azt mondom neked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ézs 41,13)
Kedves Testvéreim! Szeretett atyámfiai!
A megpróbáltatás ezen óráiban azért imádkozom, hogy kerüljön el mindnyájunkat e sorscsapás, és újra, jó egészségben üdvözölhessük egymást, mint akik tudják, hogy nagy veszedelemből szabadultak meg. Fejünk fölött viharossá acélosodott az ég, vészjósló moraja pedig beférkőzik az emberi szívbe, agyba. A félelem ködje rátelepszik tudatunkra, és aggodalommal tölt el. Félünk, mert látjuk, hogy ez a járvány milyen iramban hagy maga után kegyetlen pusztítást. Rettegünk szeretteinkért, nyugalmunkért, megszokott életünkért és nyilvánvalóan saját egészségünkért. Otthonaink biztonságában sokan sóhajtjuk most: „Segíts meg minket, Istenünk!”
És valóban, mint a nyári vihar, amely kezdetben csak alig hallható, mély morajlásként jelzi közeledtét, majd elsötétíti az eget, s dörgés, villámlás közepette fenyeget minden élőt, úgy terjed közöttünk ez a betegség is. Alig egy héttel ezelőtt még csak távoli moraja hallatszott, de közösségeinkben még a megszokott medrében zajlott az élet. Majd aztán napról napra egyre több árulkodó jelét adta közeledtének. A szinte óránként frissülő hírek, a megbetegedett létszámának drámai mértékű növekedése, a hatóságok rendeletei jelezték: közel van már a vihar. E napokban még nem érte el csúcsát, de immár egyértelmű, hogy fel kell készüljünk a ránk zúduló áradat teljes erejére. S bár szívünkből nem hiányzik a hívő ember bátorsága, mégis aggódva kémleljük a jövőt.
Miközben így készülünk a bizonytalan holnapra, hívő emberekként az Úr erős jobbjában bízunk mi rendületlenül. Milyen szépen fogalmaz Ézsaiás próféta! A kicsiny ószövetségi Izráelt veszély, külső támadás, elnyomás, fogság, szenvedés veszélyezteti, de Isten ilyen körülmények között sem engedi el választott népe kezét. A nép olyan, mint a gyermek, aki fél a számára leküzdhetetlen akadálytól, a látszólagos veszélyektől, de mikor melléje lép szüleje, akkor félelme enyhül, hiszen tudja: aki jobbját fogja, az minden fenyegetésnél erősebb. Most, mikor életünk megszokott menete hirtelen veszíti el a szilárdságát, mi is gyermekként várjuk azt, hogy érezzük: Isten biztonságot jelentő keze megóvja létünket.
Ez az a hit, amit most újra próbára tesz ez a fenyegető járvány és a vele járó események. Miközben oly robusztusnak és változhatatlannak tűnő világunk kiszámítható rendje és biztonsága órák alatt meginog, és az a hétköznapi ritmus, amit mindeddig magától értetődőnek gondoltunk szétesik, világosan tárul szemeink elé vallásos életünk alapvető kérdése: mit is jelent hinni, Istenben bízni? Először is a hit nem azonos a vakmerőséggel. A hívő nem abban különbözik másoktól, hogy hitére hivatkozva figyelmen kívül hagyja a hatósági rendeleteket, a józan ész és a szakemberek által javasolt tennivalókat. Sőt! Aki ezt teszi, az nem hívő, hanem Istent kísértő. A hívő ember ezzel szemben Jóbbal együtt tudja, hogy mind a jót, mind a rosszat el kell fogadni. Az öntudatlan világösszefüggés alakulása, az emberi értelem számára kiszámíthatatlan ok-okozati viszonyrendszer, amely néha jót, máskor rosszat hoz mireánk, nem a Gondviselő szándéka. Az Istenben bízó ember nem kéri számon az Urat a baj miatt, de annál inkább köszönetet mond a jóért. Hitünk jele nem az, ha Istent kérjük, hogy közvetlen beavatkozása révén módosítsa a nagy világösszefüggést. Ellenkezőleg, hitünk és bizalmunk bizonyítéka abban rejlik, hogy miképp viszonyulunk mindahhoz, amit az élet számunkra rejteget. Jób nem hiába a hit példája, hisz tőle megtanulhatjuk, hogy jöjjön bár jó vagy rossz, az Istenben bízó ember a Teremtőhöz fohászkodva képes leküzdeni az akadályokat. A „Miért pont velünk történik mindez”, vagy a „Miért hagyja Isten, hogy ez így legyen?” típusú kérdések nem méltók a vallásos keresztény emberhez. A keresztény ember viszonyulása ezzel szemben az, hogy erőt kér Istentől a megpróbáltatások elviseléséhez. Más szavakkal a vallásos ember viszonyulása a félelem nélküli lét bizonyossága.
Ezek után kimondhatjuk: a hit ellentétje nem a hitetlenség, hanem a túlzott félelem. A betegség nem válogat. Bárki prédájává eshet, ám az már egyáltalán nem mellékes, hogy a megpróbáltatás órájában mi módon viszonyulunk a kereszthordozásunkhoz. Kereszténységünk ilyen helyzetekben újra gyermeki mivoltunkat emeli ki, és arra szólít, hogy az imádság révén keressük Isten szülői jobbját, ami erőt ad, hogy egyfelől a félelmet legyőzhessük, másfelől bízzunk abban, hogy Ő megsegít.
Kedves testvéreim! Az elmúlt napokban, midőn a hétköznapi élet burkai elfakultak, az emberi viszonyulás különböző előjelű megnyilvánulásait láthattuk. Szomorúan és dühösen olvashattunk arról, hogy egyesek nemtörődömségből – vagy ki tudja mi miatt – eltitkolták fertőzöttségüket s ezáltal megannyi embert veszélyeztettek. Keserűen tapasztalhattuk mások vakságát és felelőtlenségét, midőn hatósági tiltás és rendelkezés ellenére sem tartották be a kötelező előírásokat. Sőt azt is láthattuk, amint a pánik rohamosan szétterjed közösségeinkben.
Mindezen negatívumok mellett láthattuk az isteni arcunkat is sokszor előbukkanni. Szívmelengető érzés arról olvasni, hogy az emberszeretet arra buzdít egyeseket, hogy a betegek, hozzátartozóik és általában az idős emberek segítségére siessenek. Meghatódottan szereztem tudomást azokról a színházakról és együttesekről, akik a világháló nyújtotta lehetőség által vállalták az üres nézőtéren való játékot. De nem hagyhatjuk szó nélkül azokat a lelkészeket és gyülekezeti tagokat sem, akik minden lehetőséget megragadtak az önzetlen segítségnyújtásra. És mindenekfelett hálát adunk Istennek, egyben kérjük az Ő óvó kezét azokért az orvosokért és kórházi alkalmazottakért, akik éjt nappallá téve, saját biztonságukat kockáztatva ápolják a betegeket. Világszerte sokan gondolnak most azokra a tudósokra, kutatókra és más szakemberekre is, akik versenyt futva az idővel, igyekeznek előállítani a járványt okozó betegség ellenszerét. Mindezeket látva szívünk örömmel telik meg, hiszen minden ilyen alkalommal mintha hallanánk a prófétát, amint Isten üzenetét tolmácsolja: „Ne félj, én megsegítelek.”
Adott körülmények között azt kívánom és kérem minden egyes testvérünk számára, hogy a hívő emberhez méltó viszonyulással, higgadtan, az illetékes állami hatóságok rendeleteit betartva, bízzanak Isten erős jobbjában. Arra buzdítok mindenkit, hogy ha már a személyes találkozás, a gyülekezeti lét közvetlen megélése veszélyessé vált, éljük meg hit- és sorstársközösségünket azáltal, hogy eggyé válunk az imádságban.
E főpásztori üzenetet nem zárhatom le anélkül, hogy szólnék lelkésztestvéreimhez is. Kedves szolgatársaim! Ennek a megpróbáló időszaknak a kezdetén emlékezzünk meg Szentábrahámi Lombárd Mihály püspökünkre, aki e mostanihoz hasonló, járványtól sújtott nehéz időkben, megható odaadással és alázattal látta el a rábízottak vezetését. Szépemlékű püspökünk hitének velejét megragadva, a külsőségektől eltekintve segítette és buzdította közösségét a helytállásra. Ő erős oszlopként, világítótoronyként hívta közösségét, hogy csatlakozzanak hozzá az imádságban, a bajba jutottak megsegítésében és a hit fényének tisztán tartásában. Erőt adott a gyengének, vigaszt a szenvedőnek, reményt a csüggedőnek, azaz nem félt, hanem hitt. Így lett ő mindnyájunk számára példa, az unitáriusok „szeme, szíve, szája”. E mostani időben mi se tegyünk másképp. Legyünk jelen személyesen vagy a világháló, a rádió, a televízió, a sajtó révén a közösség életében. Keressük a segítség és támogatás alkalmait, hogy az elesettek, gyengébbek általunk tapasztalják meg Isten hitet ébresztő jelenlétének erejét.
Végül hadd emeljem ki e mai nap jelképes mivoltát is! Hiszen nemzeti ünnep, március 15-e van ma. Milyen másképp készültünk akár néhány héttel ezelőtt erre a napra! Gyülekezeteinkben felemelő ünnepségek, műsorok, alkalmi istentiszteletek voltak kilátásban, amelyek megtartásáról szinte mind le kellett mondanunk a járvány miatt. Ám a közösségi élmény elmaradása nem szabad, hogy gátolja a megemlékezést! Ellenkezőleg alkalmat nyertünk arra, hogy elszigeteltségünkben a szabadság tényleges jelentőségén elmélkedjünk. A ’48-as forradalmárok, saját korukban és társadalmi helyzetükben, nem a testet rágó kórral, hanem a lelket emésztő betegséggel, a zsarnoksággal kellett szembenézzenek. Vallomásaikból tudjuk, hogy kiállásuk és bátorságuk gyökere és eredője hitükben rejlik, amely az általuk képviselt eszmék igaz voltát biztos tudásként fogalmazta meg számukra. Hittek és ezért nem féltek. Mertek és ezért – a szabadságharc katonai leveretése ellenére – győztek.
A mi közvetlen jelenünkben nem a zsarnokság képezi a veszély forrását, hanem e betegség. Ám a lélek, mely őket forradalomra, minket meg kitartásra és segítségre szólít, azonos: az Istenben bízó gyermek hite, aki Atyjának erős jobbkezében biztonságban érzi saját életét. Ez a Gondviselés legyen velünk mindörökké, mert ha ő velünk, kicsoda lehet ellenünk! Ámen.
Kolozsvár, 2020. március 14.
Bálint Benczédi Ferenc püspök