Három gyülekezet, egy Lélek. Ez volt az érzésünk múlt vasárnap a szentendrei Skanzen gyönyörű unitárius templomában, ahol a Budapesti Unitárius Egyházközség, a Bartók Béla Unitárius Egyházközség és a Pestszentlőrinci Unitárius Egyházközség tagjai gyűltek össze közös pünkösdi istentiszteletre. Nem véletlen, hogy éppen pünkösdkor. Hiszen ez az ünnep arról szól, hogyan lesz a sokféle emberből közösség, hogyan értjük meg egymást – még ha különböző „nyelveken” is szólunk.
A helyszín – a Skanzen – maga is sokatmondó. Ez egy múzeum. Emlékhely, amely múltat őriz. A templom, amelyben összegyűltünk, alig három éve épült, egy régi erdélyi unitárius templom mintájára. Múltat idéz – de nem marad múlt, ha élet költözik belé. Mert amíg csak nézzük, múzeum. De amint közösségként belépünk, templommá válik. Élő hellyé.
Ez a különös átmenet a múzeumból templomba nemcsak a helyről szól, hanem rólunk is. Mert az Egyház sem emlék, nem múltidő, hanem élő közösség. Nem csak arról szól, hogy mit hittek régen az emberek – hanem arról, hogy hogyan élhetjük meg ma az isteni Lélek jelenlétét.
Bár Budapesten három unitárius gyülekezet működik, mi mégis egy közösség vagyunk – legalábbis ebben hiszek. Ha álmodnunk kell, akkor erről álmodunk: hogy együtt hordozzuk küldetésünket a városban és környékén, nem versenytársakként, hanem testvérekként. Együtt gyűjtjük közösségbe mindazokat, akik lelkileg szabad és nyitott hitközösségre vágynak. És mindeközben nem feledkezhetünk meg a legfontosabbról: hogy egyetlen gyülekezeti tagot se hagyjunk magára. Keressük őket – azokat is, akik talán már régen elmaradtak –, és hívjuk őket újra az unitárius közösségbe. Mert Egyház csak akkor vagyunk, ha egymást nem engedjük el.
A templom padjai megteltek. Az imát Léta Sándor, a Bartók Béla Egyházközség lelkésze mondta, a kántori szolgálatot Fodor Ilka Borbála végezte, a prédikáció szolgálatát pedig én magam végeztem. A pünkösdi történetből idéztem: „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből… majd lángnyelvek jelentek meg, és leszálltak mindegyikükre.” (ApCsel 2) A Lélek eljövetelének ez a képszerű, megrázó leírása ma is érvényes: a Lélek nem a múlté, hanem jelenvaló, élő isteni erő. Nem irányítható, nem zárható dobozba – de képes közösséggé formálni minket, akik különböző utakon, de ugyanazt az isteni szeretetet keresve érkezünk.
Beszéltem arról is, mennyire furcsa ünnep a pünkösd. Nincs hozzá nyuszi, nincs fenyőfa, nincs reklám. És talán épp ezért őrizte meg a legtisztábban a lényegét: az isteni Lélek csendes, de erőteljes jelenlétét. Ahogyan mondtam is: ha karácsonyt és húsvétot ünnepeljük, de pünkösd nélkül, akkor valójában nem értettük meg egyik jelentését sem. Pünkösd az a „következő rész” – az a folytatás, ahol a történet életre kel bennünk is.
A pünkösdi történet egyik kérdése így hangzik: „Mi akar ez lenni?”
Az összegyűlt emberek értetlenül álltak az események előtt, keresték a jelentést. Ugyanígy mi is kérdezhetjük: mit jelent ma Egyháznak lenni? Közösségnek lenni egy sokarcú, soknyelvű világban? A válasz talán éppen ott születik, ahol együtt vagyunk, és együtt keressük: nemcsak együtt ünneplünk, hanem együtt vagyunk Egyház.
A közös pünkösdi ünnepet egy különleges hangverseny zárta, Kéringer László, Salamon Emőke és Pataki-Tóth Orsolya művészek előadásában. A templomot betöltő zene mintha folytatta volna az istentiszteletet – imádság volt ez is, más hangon. A Lélek nyelveként szólt, amely nem ismer határokat, és amely segít bennünket, hogy egy szívvel és egy lélekkel ünnepeljünk.
Öröm volt látni, hogy ez a Lélek most is működik közöttünk – a közös énekekben, az ismerős és új arcok találkozásában, az összekapaszkodó gyülekezeti tagokban. Egy rövid kávézás és beszélgetés is belefért a napba – és ki tudja, talán egy új hagyomány kezdődött el. Egy pünkösdi közösségi ünnepé, ahol újra és újra felhangozhat a kérdés: „Mi akar ez lenni?” – és a válasz ez lehet: élő Egyház.
Budapest, 2025. június 17.
Bartha-Pál Aba, a Budapesti Unitárius Egyházközség lelkésze
A fotókat Szabó Mátyás készítette.
